A Vonzás törvénye | ✓

harmincadik fejezet

Howl egész idő alatt engem bámult, meg persze Lewist. Mindketten éreztük súlyos pillantását. Kényelmetlenül mocorogtam a helyemen, olyan érzés volt, mintha valamit számon kérne tőlem. Lehunytam a szemeimet, de ez sem segített a helyzetemen, ugyanúgy éreztem a rajtam csüngő két, fekete írisz súlyát. Végül sóhajtva felálltam és egy pohár, hideg víz reményében oldalaztam ki a szobámból.

A nappaliban egyetlen egy hang sem szólalt meg, a ház teljesen üres volt. Apa gondolom elment, egyrészt örültem ennek. A sötét konyhában a pultnak dőlve keresgéltem elő magamnak egy poharat, telitöltöttem egy üveg ásványvízzel és hatalmasakat kortyolva próbáltam elterelni a gondolataimat. Szédültem tőlük és ezen nem segített sokat, az sem, hogy valami megmozdult mögöttem. Ijedten ejtettem ki a poharat a kezemből, ami csörömpölve zúzódott apró darabokra. Felsikítottam, a villany azonnal felkapcsolódott és megjelent előttem Howl.

Szórakozottan figyelte ügyetlen mozdulataimat, majd végül megelégelve apró morranásaimat, leguggolt mellém, és ujjait a tenyerem köré fonta. Szívem meglódult, torkomban dobogva adta tudtomra, hogy alig bírja már tartani az iramot, féltem, hogy itt helyben kiszakad a mellkasomból, vagyis ez esetben a torkomból.

Reszketve nyeltem egy nagyot, utáltam, hogy mellette egy perc alatt eltűnik minden védőfalam, teljes meztelenségben mutatkoztam előtte.

- Minden rendben? Már a szobában is feltűnt, hogy frusztrált vagy – köszörülte meg a torkát és eleresztett. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, szemeit összehúzta.

- Hogyan máshogy lehetnék? – dőltem hátra és nem foglalkoztam a körülöttem heverő szilánkokkal. – Épp ma közölte velem az apám, hogy anyám már két hete halott! És a helyzetemet te sem könnyíted meg.

Sötét szemei ragyogó csillagként villantak fel. Hosszúkás ujjaival felszántotta szőke tincseit, melyek az esti napsugarak hatására arany glóriaként keretezték markáns arcát.

Éles tekintetét rám vezette. Sötétvörös ajkait fogai közé csippentette. Átkozódva temette arcát a tenyereibe.

- Miért nehezíted meg a dolgomat?

Gúnyosan elmosolyodva, hátat fordítottam neki. Válaszra sem méltattam.

Hogy miért? Mert elegem volt abból a játékból, amit ketten űztünk. Nem is szabadott volna egyáltalán bármit is tennünk egymás közelében, hisz ezredjére is elismételve, de neki barátnője van!

De, mint általában most sem segített a helyzetemen, utánam kapott. Ujjait csuklóm köré fonta és erősen a derekamba marva magához rántott. Egymáshoz simultunk. Ha eddig hevesen vert a szívem, ezután már szavakba sem lehetett foglalni azt az iramot, amit diktált. A lélegzés is megerőltető volt, utáltam ezt.

- Mit csinálsz? – susogtam reszketeg hangon, elnevette magát. Olyan szép volt!

- Mit kéne?

Szusszantva hanyatlottam a mellkasára, megremegett a bensőm, de most az egyszer a boldogságtól. Valami eszméletlenfajta öröm száguldott végig a testemen. Kapkodva szívtam magamba a levegőt, mikor nem csináltunk semmit, csupán egymás karjaiban álltunk. Nyugtató volt. Csintalan mosolyra görbítette az ajkait, majd egy apró csókot nyomott a homlokomra.

Roxy belépett.

Szemei megakadtak rajtunk, ajkai elnyíltak, majd zavartan mindkettőnk szemeibe bámult. Megnémult. El akartam elereszteni Howlt, de a fiú nem engedett. Makacsul tartott, de az igazat megvallva tényleg nem tettünk semmi rosszat, de Roxy arcán csupán a mérhetetlen csalódottságot lehetett leolvasni.