A Vonzás törvénye | ✓

huszonhatodik fejezet

Lewis ágyán ücsörögve kémleltem a rendezett oszlopokba rakott ruhákat. A fiú, a szekrénye előtt ácsorgott. Hosszú termete gardrób fölé magasodott. Mosolyogva nevettem fel, mikor fejét erősen a fába koccantotta. Szitkozódva simította végig a homlokát, majd középső ujját megismertette az arcommal. Kinyújtottam rá a nyelvemet és elterültem a puha ágyon, lentről hallottam, hogy Hazel és a lányok elhagyják a házat.

Egyedül maradtunk, vagyis Tom is itthon volt, ám vele nehezen lehetett beszélgetésbe elegyedni. A lányok mások voltak, vagy éppen fordítva ők voltak normálisak. De mégis kikre aggathatjuk ezeket a jelzőket, ki normális és ki más? Mi jogon mondjuk ezt valakire?

Nekem sem szabadott volna így vélekednem Tomról. Ő egy jószívű fiú volt, bukott múlttal. Egy cipőben jártunk, csak voltak olyan emberek, akiknek volt egy határuk, amit már nem tudtak tovább feszegetni. Neki volt, nekem nem.

Lewis fáradtan sóhajtott fel, haja a homlokára hullott, viccesen nézett ki. Lehuppant mellém.

- Ebédelünk?

Szó nélkül bólintottam. Lewis kitrappolt a szobából és öccse, kék menedékébe vonult, alig, hogy elhagyta a szobát, egy félénk kobak szaladt el előttem. Hangtalanul szedte a lábát, rám se nézett, csak lerohant a lépcsőn és eltűnt a szobák között. A srác halvány mosollyal az arcán ragadta meg a derekamat, majd levezetett onnan.

Míg ő a konyhában ügyeskedett, próbáltam közeledni a szótlan fiúhoz. Sikertelenül. Görnyedten üldögélt a kanapén, kezében egy aprócska piros kiskocsit tartott, néha szusszantott egyet, ám általánosságba néma csendbe vonult, alig akartam elhinni, hogy tud ilyen csöndesen ülni.

- Tom mit akarsz enni? – kiáltott ki Lewis.

A fiú felnézett, szemüvege mögé bújtatott sötét szemeit először rám, majd a háttal álló bátyjára vezette. Nem szólalt meg.

Aprócska ujjaival a kocsi kerekeit birizgálta. Nyekeregve teljesítették gazdájuk kérését.

- Tom?

Újból semmi. Ajkaimba harapva sütöttem le a szemeimet, éreztem, hogy miattam nem szól semmit. Én voltam az idegen, aki belepofátlankodott az életükbe. Köhintve néztem Lewisra, karjain megfeszültek az izmok, ideges volt.

- Tom, ha nem szólsz nem tudom mit akarsz! – hangja ezúttal kissé elvesztette türelmes kedvességét. A fiú összerezzent. Karjai kocsonyához méltóan remegtek, apró arcán egy kisebb könnycsepp gördült le, pontosan szemüvegének vastag üvegére. Szipogása volt az egyetlen zaj, amit hallani lehetett. Lewis hirtelen fordult meg, amint meglátta, hogy szavai mit okoztak öccsében kétségbeesés tükröződött az arcán.

- Tom...

- Ő tette ezt veled! – mutatott rám vádlón. – Ő változtatott meg! Fontosabb neked Ő, mint én! Utállak!

Reszkető hangon sírt fel, Lewis előre lépett.

- Ez nem igaz! Tom...

- Utállak!

Felrohant.

Megmerevedtem. Tüdőm összeszorult, ajkaimba harapva hunytam le a szemeimet. Fájt egy ilyen fiatal fiú, ilyen szomorúnak látnom. Utáltam magamat emiatt, hisz részben én tettem tönkre az életét.

- Basszus!

Ekkor csöngettek, a fiú szemei kikerekedtek, majd értetlen arccal sétált az ajtóhoz, amit feltárva egy olyan személy került szemeim elé, akit kivételesen egyáltalán nem láttam szívesen. Szemei azonnal kiszúrtak engem, a sötét rengeteg zavarodott volt. Hol rám, hol pedig haverjára nézett. Hajába túrt és zavartan elnevette magát.