A Vonzás törvénye | ✓

tizennegyedik fejezet

Este az ágyamon elterülve furcsa érzés kerített hatalmába. A szívem furcsán vert, és akárhányszor gondoltam az uszodában történtekre, az ereimben az ereimben forrni kezdett vérem. Bőröm felforrósodott és idegtépő pír ült ki az arcomra. Howl. Ő volt az, aki csupán néhány elejtett szóval képes volt teljesen kihámozni a megszokott viselkedésemből.

Talán egy kicsit tetszettek azok az idétlenül szőke tincsek, melyek általában komiszan csusszantak a szemei elé, mintha sejtették volna, hogy mennyire jót tesz neki ez a laza külső. És talán tetszettek azok az ádázul sötét szemek, melyek megbújtak hosszú, arany pillái mögött és égkövekként ragyogtak ha a fiú ajkai mosolyra húzódtak.

Megráztam a fejemet. Semmi szükségem nem volt arra, hogy rajta agyaljak. Egyetlen szavával sem érdemelte ki azt, hogy életem egyetlen percét azzal töltsem, hogy rágondolok. Csak kikezdett velem én pedig naivan bedőltem az árkába. A hajamba túrva nyitottam széjjel az ablakot. A hűvös esti levegő azonnal beszökött a résen és óvatosan simított végig a testemen, megborzongtam.

Kinyúlt pólómat magamra vettem és mélyen bevackoltam magamat a takaróba, szemeimet lehunytam.

Nem is tudom mikor, de hatalmas mennydörgésre ébredtem, azonnal összerándultam, de a hangos zajtól fülledt levegőt megtöltötte apám halk mormolása.

Megdörzsöltem a szemeimet, bezártam a nedves ablakokat, eközben apám duruzslása nem szűnt meg. A fojtott beszélgetés egyre csak halkult, ezért óvatosan kinyitottam az ajtómat és hegyezni kezdtem a fülemet.

- Abby hányszor kell elmondanom, hogy kopj le? Nem kellesz neki, velem van és velem is akar maradni! - elfojtotta haragját. - Na és mit érnél vele? Csak a szemedbe bámulna és elfordulna, Abby már nem szeret... gondolkozni kellett volna, Drágám.

Összeszorítottam a szememet, provokálta anyámat. Vissza akartam menni a szobámba, de apa felfigyelt valamire. Hátrakapta a fejét. Gyorsan mozdultam, apró léptekkel vetettem magamat az ágyamba. Alig pár perc elteltével az ajtóm alig láthatóan kinyílt, mozdulatlanná dermedtem. Ő pedig figyelt, tisztában voltam azzal, hogy tudja, hogy ébren vagyok. Nem tett semmit, kifordult a szobámból.

Másnap reggel kikelve az ágyból hegyezni kezdtem a füleimet, ám nem hallottam semmit. Egyetlen halk morranást sem. Apám elment.

Egyrészt boldog voltam, hogy egyedül voltam otthon mert sehogy sem bírtam volna kimagyarázni magamat a tegnap történtekből. Reggelizés közben tekintetem az udvarunok fekvő medencére esett, a kék tükröt, amire gyönyörű mintákat rajzoltak a szomszéd kertjében terebélyesedő fák.

A telefonomat előkapva azonnal megcsörgettem a többieket, de egyikük sem válaszolt.

Megszeppenve szívtam magamba a friss levegőt, rosszul esett, hogy egyikőjük sem válaszolt.

A reggelem emiatt roppantul unalmasan telt, bele se gondoltam, hogy a többiek mekkora szerepet játszottak az életemben. Nélkülük nem éreztem azt a pezsgést, amit maga a város adott számomra. Mikor már kezdtem hiányolni őket a csengő hevesen megszólalt. Unottan meneteltem ki, ám mikor megláttam Jared vigyorgó képét szívem megvonaglott. Nem felejtettek el. A többiek a furgonban ücsörögtek mindenféle strandcuccal a kezükben, egyáltalán nem értettem hova tartanak.

- Ti?

- Ja mi, kérlek mozgasd a lökhárítódat mert sietünk - paskolta meg a fenekemet. Rácsaptam a kezére.