A Vonzás törvénye | ✓

huszonkettedik fejezet

Apró tenyere megremegett. Kis sóhajok szakadtak fel ajkai közül, tenyere pedig óvatosan érintette meg az enyémet. Észre se vettem, hogy a szívem erősen lüktetett a mellkasomban. Csak figyeltem az arcát, ahogy meggyötört vonásai lassan kisimulnak, azokat az apró szeplőket az orrán, vöröses fürtjeit. 

Aranypillái megrezzentek, tekintete homályosan csillant meg a hűs fényekben. Ajkai elváltak, láttam a szemeiben felmerülő kérdéseket. Ujjai mintha megfagytak volna és lassan lemállottak a tenyeremről. 

- Howl? – rekedten ejtette ki ezt a pár betűt.

- Igen, Grace.

Hangomra összerezzent, a mellettünk álldogáló Lewis szavak nélkül guggolt le mellém.

- Istenem, Grace! Jól vagy?

A lány reszketegen szakadt el tőlem, apró sebzett állatként kúszott oda barátomhoz, akinek arcán egy boldog mosoly jelent meg. A fájdalom keserű íze apró darabokban kezdte meg emésztgetni a testemet. Hangom elhalt, zavartan bámultam az ölelkező párost.

Mégis miért fájt őket együtt látnom? Miért marcangolt valami kegyetlen érzés belülről?

Idegesen pattantam fel, szitkozódva túrtam a hajamba. Most mit tehetnék? 

Látva legjobb barátom apró mosolyát az ajkai tövében, látva a lányt, aki tudatlanul szakadt el tőlem és Lewis karjaiba esett, mintha ezer kis tűt szúrtak volna a szívembe. A könnyek, amik nemrég még Grace szemeiben csüngtek hirtelen megjelentek az enyémekben. Miért fájt ennyire az, hogy ebben a kínos percben ők mégis boldogak voltak együtt? 

Elfordultam, de lépteim megakadtak, mikor Grace halk hangja a levegőbe hasított. 

- Köszönöm! – emelte rám világosbarna szemeit. Pillái vizesen csillámlottak meg a csillagok fényei alatt, apró ajkait fogai közé csípte, majd kissé megemelte az orrát. – Köszönök nektek mindent!

- Grace...

- Nem Lewis, nem kellett volna miattam elhagynotok a bulit! Szórakozni jöttetek nem pedig bébiszitterest játszani!

Kikerekedett szemekkel bámultam elkötelezett arcára, apró vérfoltról tudomást sem vett, ajkaira tapadva szemezgetett velem. Annyira letöröltem volna onnan! Ujjait szőkésvöröses tincseibe mártva görnyesztette meg a vállait, most az egyszer láttam őt teljesen elveszettnek.

Általában tartotta magát, megfékezte az érzelmeit, kegyetlenül erős gátat képzett nekik. Becsültem érte, csupán másodpercekre lehetett valamiféle bánatot meglátni a szemeiben. Azokat is én okoztam.

Halkan köhintett egyet. Az előbbi érzései eltűntek, megfagyasztotta vonásait. Összefonta maga előtt a karjait és eltekintett valamerre, szemei furcsán csillogtak. Kecses vállán lazán lógott, a szakadt, vörös ruhájának a pántja, túl sok bőrfelületet mutatva magából.

Gyönyörű volt, még így kissé sebesen is.

Elkergettem a gondolataimat. Esetlenül a hajamba túrtam, ekkor szemeimet Lewisra vezettem. A fiú a földön térdelt, feje le volt hajtva, hosszú tincsei elárasztották az arcát, lábaival feltolta magát. Izzott a dühtől, vékony karjain megfeszültek az izmok.

- Haza viszlek – jelentette ki határozottan. Karjaival átölelte a lányt és egy gyermeteg csókot lehelt a homlokára. Grace egy gyengéd mosoly mellett simult az érintésébe.

- Szerintem is ez a legjobb választás.

Lewis bólintott. Fel akartam ajánlani, hogy velük megyek, de sehogy sem jött volna ki jól. A feszélyezett csöndben megfordultam és pár lépés mellett el is nyelt a mély sötétség.