A Vonzás törvénye | ✓

huszonnegyedik fejezet

Reggel a konyhából kiszűrődő hangos csörömpölésre keltem, nyafogva fordultam át a másik oldalamra, de ezúttal a zajok mellé egy halk káromkodás is társult. Durcásan fúrtam a fejemet a párna rengeteg közé és próbáltam újból álomba szenderülni, de nem sikerült.

Kimásztam az ágyból és a konyhába bandukoltam, ahol apám állt, egy vérző ujjal és egy darabokra tört pohárral a kezében. A szilánkok a bőrébe mélyedtek, a fáradtság kiszaladt a szememből és valami egészen újfajta aggodalom lett úrrá rajtam.

Egy csipeszért és fertőtlenítőért szaladva azonnal leültettem a sebes rokonomat egy bárszékre. Szavak nélkül megértette, hogy mit akarok. Vörös szemeit dörzsölgetve szisszent fel, mikor az egyik üvegszilánk egy halk cuppanás mellett elvált a húsától.

A vér, vörös cseppekben hullott a lábamra, undorodtam tőle, de nem tehettem mást.

Miután betekertem a kezét, szemeimmel az övéibe lestem, ugyanolyanok voltak. Halvány barnás színükben néhol zöldes foltok vibráltak, túlságosan hasonlítottunk egymásra.

- Köszönöm.

Ennyit mondott, majd felállt a helyéről és a szobájába ment, ahol magára kapkodta az öltönyét, egyet intett nekem. Visszaintegettem, és újból elhagyta a házat. Hatalmasat nyelve ráztam meg a fejemet, mindegy. Feltakarítottam az üvegszilánkokat, néhány az én tenyeremet is felsértette, képtelen voltam elképzelni, hogy mi késztette arra, hogy puszta kézzel összetörjön egy poharat. Igazán dühös lehetett valamire, vagy sokkal inkább valakire. Elképzelhetőnek tartottam, hogy anya újból zaklatni kezdte apámat.

Néha azért hiányzott, már évek óta hiányoltam az anyámat, bár ki ne tenné azt, ha életében úgymond meghalt az anya? Lehetetlen, hogy egy ember ne vágyjon egy olyan erős szeretetre. Részem is volt benne, kerek tíz év adatott arra, hogy kiélvezzem annak minden egyes percét. Akkor még nem fogtam fel a dolgok jelenőségét, akkor nem gondoltam bele, hogy talán eggyel többször kellett volna megölelnem anyámat, hogy egy kicsit többet kellett volna játszanom a barátnőimmel, kiélvezni az egész családos életet. De akkoriban a legnagyobb bajom az volt, hogy kifésülhessem a Barbie-m haját.

Kuncogva kontyoltam össze a hajamat, a fürdőbe sasszézva kihúztam egy fekete ujjatlant a szekrényemből és egy hozzá passzoló fekete csíkos gatyát. Szemeimet kihúztam és egy natúr színű rúzst felvittem az arcomra, táskámat a hátamra kapva el is indultam az edző terembe. Ott viszont koránt sem voltam egyedül, River az egyik futógépen kapkodta formás lábait. Ajkai elváltak egymástól, haja szanaszét szóródott a vállán. Egészen olyan képet mutatott magáról, mint egy fáradt angyal.

Nem szóltam neki, inkább besétáltam az öltözőbe, ami valamilyen ok folytán eléggé tömött volt. Kipakoltam a cuccaimat a padra és gyorsan átkapkodtam a ruháimat. A többiek felhőtlenül csacsogva álltak egy száll melltartóban, mondhatni mind modell alkattal rendelkeztek.

Ujjaim ekkor a combomon húzódó sebre csúsztak. Még minding éreztem azt a fájdalmat, amit anno. A rojtos seb azóta sem tűnt el. Örökre rajtam hagyta a nyomát.

- Hé, minden rendben? Eléggé lesápadtál.

Egyet pislantva az egész köd eltűnt a szemem elől. Egy barna hajú lány pillantott rám, lazán a falnak dőlt.

- Igen, jól vagyok.

Nem válaszolt, csupán bólintott egyet. Meghúzta a szoros lófarokba kötött haját és el is tűnt a vörösre meszelt ajtó mögött. Követtem őt, ezúttal viszont megálltam River mellett. Csukva voltak a szemei. Izzadság cseppek csordogáltak le az arcán, melyek magukban hordozták a fényeket. Lihegve szedegette lábait, melyek már remegtek a fáradtságtól.