A Vonzás törvénye | ✓

huszonötödik fejezet

Este a szobámban ücsörögve faltam fel a legújabb könyvem varázslatos sorait. Teljesen magába szippantott a cselekmény. Az egyetlen zaj, ami megzavarta mélységbe merülésemet, az egy halk kopogás volt. Értetlenül meredtem az ajtómra, ami nem sokkal ezután feltárult, apám zavaros képe jelent meg előttem. Szemeit rám emelte, szóhoz sem jutott. Ajkaiba harapott, majd lesütötte a szemeit.

Sóhajtva raktam le a könyvemet és ezúttal minden figyelmemet rá szenteltem.

- Grace...

- Igen?

Apa megbicsaklott, ijedten pattantam fel, de apa csak legyintett és egy apró könnycseppel a szemében kiviharzott a szobából. Utána akartam kiáltani, de mit mondhattam volna? Mit kellett volna tennem?

Távolinak tűnt tőlem, hogy én vigasztaljam meg az apámat, sokszor járt ezen az eszem, de kényelmetlenül éreztem magamat ilyen helyzetekkor.

Végül fogtam és bezártam az ajtót, lecsúsztam a tövébe és hallgattam, hogy a kocsi motorja beindul és egy újabb tisztázatlan kérdés mellett apám is elmenekül.

Felnőtt ember lévén sem szégyenkezett gyávasága miatt, de erről nem nekem kéne szónoklatot tartanom. Egyszerűen fájt azt látnom, hogy zavarja valami, de nem mondta el.

A hetek során többször is észrevettem, hogy rám néz, majd egy halhoz híven tátog. Mindig elkezd valamiről hadoválni, de mindennek ugyanaz a vége, azaz elmenekül és engem itt hagy.

Lopva pillantottam a telefonomra, River valami buliról hadovált. Apa nincs itthon, tehát engedélyt sem kell kérnem. Arcomra egy bugyuta mosoly ült ki, befutottam a fürdőbe és egy villámgyors zuhany után, már a szekrényem előtt álltam, valami dögös ruha után kutatva. Szerényemben lógó dögös ruhatömegek kimerültek a rövid sortnál. Duzzogva húztam ki egy szakadt farmert, hozzá pedig egy egyszerű haspólót. Hajamat felkontyoltam, bepakoltam mindent a táskámba és már a Rowland rezidencia felé vettem az irányt, utoljára hátrapillantottam. Összeszorult a szívem a látványtól. Talán semmi sem változott azóta a nyári nap óta, belül mégis ezer dolgon mentem keresztül.

A gondos kert most is rendezetten hívogatta a vendégeket, belül már más volt a helyzet. Első nap még az otthonomnak hittem ezt a helyet, ahol ketten lehetünk az apukámmal, nem egészen így történt.

Lenyeltem a könnyeimet és a futva tettem az utat. Mégis hogy ne sírtam volna azok után, hogy az apukám elhagyott? Hogy már nem szeret? Talán azt akarja közölni velem, hogy visszavisz Arizonába?

Nem büntetném érte, miért is tenném? Ő megpróbálta kihozni a rosszból is a jót, valószínűleg én rontottam el valamit. Letöröltem a könnyeimet és lihegve fékeztem le az egyik lámpa alatt. Ahogy az előbb a ház, most az árnyékom is egy átlagos lányt tükrözött vissza, egészen nem voltam az. Mondhatni sosem lehettem az.

A lámpa sárga sugarai megcsillantak az aszfalton, csupán az én tétova képem lebegett annak szürke felületén. Egy olyan lányt láttam, aki boldog volt, tartása szép, barátai és családja van. Én is olyanná akartam válni.

Miért lenne jobb akkor, ha most elmennék a bulira és leinnám magamat? Mert azt akartam tenni, bevállalva azt, hogy életemben nem ittam még nagyobb mennyiségű alkoholt. Min változtatna az illuminált állapotom? A fájdalmaimat nem törölné el, semmit sem javítana a helyzeten, egyszerűen semlegesítené egy kis ideig. Ezt akarom én? Elmenekülni újból a fájdalmak elől?

És ha nem tenném, akkor miért lenne jobb? Egyszerűen jönnének egymást szorosan váltogatva, a kegyetlen szenvedések hullámai. Maguk alá gyűrnének, ám így is lassan ledöntenek a lábamról. Eltakarítanak az útból.