A Vonzás törvénye | ✓

negyedik fejezet

Az idő lassan vánszorgott, sehogy sem akarta elsietni a dolgot. Pontosan négy óra negyvenkét perce és harminchárom másodperce léptem át a házam küszöbét. Talán ez az egy lépés megfogja változtatni az életemet?  Arizonát alig pár órája hagytuk el, az állam végét jelző kis, zöld táblácskáról még egy fényképet is készítettem az ócska telefonomon. 

Felemelő érzés volt átlépni a határt. Úgy éreztem abban a percben, hogy végre elszakadtam azoktól a súlyoktól, amik annyi éven keresztül nehezedtek a vállamra. Újnak éreztem magamat.

Tekintetemmel az utat lestem. A poros betonrengeteg mellet egy apró kis zöld tábla jelezte, hogy behajtottunk egy városba. Lordsburg. Annak ellenére, hogy a falu nagyjából egy utcából állt a pezsgése még engem is felderített. Figyeltem a lenge ruhában sürgő mosolygós embereket és hirtelen én is arra vágytam, hogy részese lehessek ennek a közösségnek. 

A házak igazi western stílusúak voltak, kissé megtépázottak mégis takarosak. A messzeségbe nyúló narancssárga, salakos föld - ami egyenlő volt a pusztasággal -, és mégis ott volt ez az aprócska falu, ahol az emberek nem törődtek a forrongó meleggel, a kietlen tájjal. Boldogak voltak. 

Visszanéztem apámra, azóta sem szólalt meg, az unalom lassú barátként mászott rám. Bárhogy helyezkedtem el kényelmetlen volt és még az út negyedénél sem jártunk. Pontosan 31 óra az odatartó út, persze az éjszaka folyamán megállunk majd egy motelben, vagyis nagyon reménykedtem benne.

Ásítva dőltem az ülésre. Megdörgöltem a szemeimet, mert nem akartam elaludni, számomra az ilyen kis városok színesítették meg az egész utazást, de az unalom rám se hederítve elárasztott. Mosollyal az arcomon aludtam el.

 . . .

Mikor felnyitottam a pilláimat már réges-rég az éjszaka óráiban tapostunk. Ujjaimmal a hűs üvegre tapadtam és hatalmasra dülledt szemekkel figyeltem azt a kietlen tájat, ami körbeölelt minket. A végtelenségbe nyújtózkodó sötét ég, amin egyetlen egy felhő sem pihegett, egyedül a megannyi fényes csillag leheletkönnyű tánca. 

Szívem a torkomba ugrott, mert az agyam képtelen volt felfogni a látottakat. A messziségben lengő csupasz hegyoldalak, az utakat átugráló  ördögszekerek. Mind-mind felpezsdített, ez a mágikus látvány már-már túlságosan sok volt az elmémnek. 

Az utak üresek voltak, sehol egy lámpa csak a kocsi fényszórója világította meg a betonrengeteget, amin végigsiklottunk. Az idő teljesen lehűlt, de ez a kettős is csak tovább ébresztgette bennem azt a kellemesen borzongós érzést- 

Apu ásítva lehajtott egy motel parkolójába. A vörös fénnyel izzó MOTEL szócska kirítt a homályos sötétségből. Az épület egyemeletes volt, egészen ápolatlan mégis rengeteg kocsi parkolt le előtte. Egy rozoga autóban még egy vadul összeolvadó párt is kiszúrtam. Elfintorodva pillantottam apámra, aki a zsebében matatott a pénztárcája után. 

A neonfényű felirat pislákolni kezdett, majd hirtelen kialudt. Percek elteltével zizegve kelt újból életre. Apám gyorsan végigsimított az autó karosszériáján. Elindult a motel tulajdonosa felé. 

Nem mentem utána, sokkal jobban lefoglalt az ég kémlelése, de ezt mások nem így gondolták. Egy részeges fiú dülöngélt oda hozzám, a tömény pia szaga arcul csapott. Én részegedtem le tőle.

Homályos, zöld szemeit lassan rám emelte, szégyentelenül végigmért. Unottan összefontam mellem alatt a karomat, tekintete azonnal oda is vándorolt. Nem értem mit bámult, nem voltam több egy deszkánál. Kajánul vigyorogva ragadta meg a vállamat, felszisszentem.