A Vonzás törvénye | ✓

tizenkilencedik fejezet

Apa csak másnap este ért haza. Tudtam jól, hogy Mirandánál volt, de bántott az, hogy még csak egy szóra se méltatott. Nem gondolt bele, hogy talán aggódtam miatta? Se szó beszéd lelépett, és csak este tűnt fel, nyúzottan, ám még ekkor sem gondolta úgy, hogy talán néhány szóval forduljon felém. A szobámban ücsörögtem egy könyvvel a kezembe, mikor a bejárati ajtó kulcs zörgések mellett újból bezárult. Apa megint elment. 

Mintha én itt sem lennék.

A kezdeti próbálkozásai egyszerűen semmivé foszlottak, nem próbált társalgást csiszolni. Bejött, evett, aludt és elhúzott. Számára én nem is léteztem. Talán, amiatt viselkedett így, mert megszégyenítettem a barátnőjét? Teljesen logikus magyarázatnak tűnt, és a gondolat azonnal mély sebeket élezett bennem. 

Hátrahajtott fejjel sóhajtottam fel. Kimásztam az ágyból és kíváncsian léptem be konyhába. Minden ugyanúgy nézett ki, csupán annyi változott, hogy apa táskája lazán a kanapé tövébe volt hajítva. Kipillantottam az ablakból. Láttam apát, a kormányra szorította a kezeit, homlokán még innen is látni lehetett a mély barázdákat. Fejét a kormányra hajtotta. Alig pár perc elteltével a kocsi felberregett és ő egy könnyet elmorzsolva ki is hajtott a felhajtóról. Engem pedig újból magamra hagyott. 

Reszkető szívvel foglaltam helyet a kanapén, kezemben egy szénsavas vízzel töltött pohár volt. A buborékok sisteregve indultak meg az oxigén felé, de volt ott egyetlen egy, ami éppen lefelé igyekezett. Mélyen magamba szívtam a levegőt és lehunytam a szemeimet. Az az egyetlen buborék megtestesített engem. 

Hirtelen heves csengésbe kezdett apa telefonja. Itt hagyta, már meg sem lepődtem. Lustán kúsztam a táskáért, kicsatoltam és a kezembe vettem a vadiúj telefonját. Hatalmas volt, alig fért a tenyeremben, de ez az információ azonnal eltörpült, mihelyst észrevettem a telefon kijelzőjén egy nevet. Abby.

Tehát a munkás mobilszámát adta meg neki? Gúnyosan elmosolyodtam, teljesen apára vallott. 

A telefon izgett-mozgott a kezemben, kétségbeesve figyeltem a kijelzőjét, mégis mit kellett volna tennem? Vegyem fel vagy ne? Mit mondhatnék anyának? Egyáltalán miért hívta apát? A kérdéseimre sosem kaptam választ, mert alig egy másodperc elteltével a kijelző elsötétült és anyával kapcsolatos kérdéseimet velük együtt elnyelte a tudatlanság.

Reggel River csilingelő hangja ébresztett, szemeimet lassan nyitogatva eszméltem rá, hogy barátnőm egyáltalán nem egyedül érkezett. A szobám sarkában egy magas, vörös hajú srác szobrozott, szemei lassan emelkedtek rám. Hatalmas, zöld tekintete élénken csillant fel, egy percbe se telt, hogy kipattanjak az ágyamból és a fiúra vessem magamat.

- Ennyire hiányoztam?

- El sem hiszed mennyire – nevettem fel, mire egy kedves mosolyra húzta ajkait. Szeplős arcára egy szemtelen vigyor kenődött. Már most bántam a szavaimat. Tenyereit szemtelenül csapta a fenekemre, mire számból egy hangos sikkantás tört elő. River hahotázva esett az ágyamra, míg én próbáltam minél messzebb lökni magamtól a nevető fiút. – Utállak!

- Na, ne már Grace – bökött oldalba, nem tudtam lenyelni a mosolyomat. Telt ajkai lekonyultak, térdre ereszkedve emelte rám könyörgő szemeit. – Megígérem, ezúttal jófiú leszek!

- Jared, te és a jófiú két különböző fogalom! – szúrta közbe River.

- Csitt, ne mond el neki – játszotta túl magát a fiú.

Karba tett kézzel néztem rá, sehogy sem tudtam rá haragudni. Mégis ki lett volna képes erre? Az egész srác egy hatalmas jókedvből állt.

- Ennyire rossz voltam? – dőlt a sarkaira.