A Vonzás törvénye | ✓

harmincharmadik fejezet

Berobbant a házba, haja a homlokába lógott, miközben sötét szemei homályosan mérték fel az arcomat, citrusos illatába egy kis alkohol is belerondított, de még így is mindennél jobb illata volt. Ajkaimba haraptam. Howl először rám majd a húgára sandított, aki megszeppenve bámulta az eseményeket. Nem sokáig maradtunk csendben, a fiú felém fordult.

- Igen én voltam – susogta halkan, jellegzetes mély hangján. Szívem meglódult, azonnal értelmeztem a szavait, míg társaságunk harmadik tagja értetlenül kapkodta a fejét. – Fogalmam sem volt arról, hogy akkor mit teszek, egyszerűen vonzottál magadhoz, mint egy mágnes, veled akartam lenni a közeledben! Tudom, hogy gyáva dolog volt ezek után elhallgatni az ügyet, de mégis mit tehettem volna? Grace, saját magammal sem voltam tisztába, nem hogy az érzéseimmel! És tudom, hogy annyi mindent tettem és vágtam hozzád, de kérlek bocsáss meg!

Ha pár nappal ezelőtt valaki azt mondta volna nekem, hogy Howl Rowland bocsánatot kér tőlem, hangosan kinevettem volna, ám ebben a pillanatban nem tűnt abszurdnak. Nem csak ő volt zavaros abban az időben, én sem tudtam mit kezdeni magammal és a kialakult helyzettel. Bevallom valamivel jobb lelki világgal érkeztem ide, de hogy is bánthatnám meg a tettemet? Miután ilyen csodás barátokra tettem szert? Mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy valamennyivel jobb oldalát lássam az életemnek, és ezért sosem leszek elég hálás nekik.

Lustán elmosolyodtam, már egészen megszokottnak tartottam a szerelem tüneteit. Mert, igen szerelmes voltam, mégpedig visszavonhatatlanul. Tagadhattam volna, talán évekig, vagy évszázadokig, de úgy sem lett volna másképp. Eltekintve attól, hogy az elején gyűlöltük egymást, mégis egymás mellé sodort minket a sors. És nekem ezt el kell, hogy fogadjam. Ajkaimba haraptam.

- Tudom, hogy nem hiszel nekem, de kérlek, higgy!

Torkomon akadtak a szavak, apró könny gördült le az arcomon, ezúttal már nem akartam elűzni magam mellől, már nem érdekelt, hogy milyen ribancnak gondol majd a nép, csakis az, hogy Howl végre magához öleljen és soha, de soha többé ne eresszen a karmai közül.

River bukdácsolva menekült egy szobába és szórakozott hangon szólt ki.

- Csak vegyétek figyelembe, hogy a falak igencsak vékonyak!

Mindketten felnevettünk, de egy csókkal belém is fojtotta a szavakat. Mentőövként kapaszkodtam belé, ajkai selymesen puhák voltak, túlságosan tökéletes volt nekem ez a fiú. Mosolyogva csúsztatta karjait a derekamra.

- Na felugrasz, vagy megint csak lecsúszol rólam? – motyogta a szavakat a nyakamba, csiklandós tincsei hatására felkacagtam. Lábaimat karcsú dereka köré kulcsolva megcsókoltam.

- Próbálok ezúttal fenn maradni.

Boldogan rázta meg a fejét és a karjaiban tartva elvesztünk egymásban, talán nem kellett volna, talán igen, de tetteimet nem bántam meg. Az ágyamra fektetett, óvatosan csókolt tovább, mézédes ajkai újból és újból a mennyeikig repítettek, szorosan tartotta magát fölöttem, ám csípőjét kissé leeresztette, tüdőmben akadt a levegő, kuncogva nyomott egy puszit a nyakamba.

Zavartan fészkelődtem alatta, megijedtem. A mai napig még életemben nem is csókolóztam, nemhogy lefeküdjek valakivel. Arcom forrongott, a fölöttem terpeszkedő fiú pedig jót derült zavaromon, ujjait a combomra simította, érezte, hogy testem megfeszül.

- Nyugi, nem csinálok semmi rosszat – lehelte a szemeimbe bámulva, hatalmasat nyelve bólintottam, a rémületet mégsem tudtam elrejteni az arcomról. – Shh.

Lassan csókolta végig a nyakamat, majd nyelvét kidugva vékony, nedves csíkot húzott végig a dekoltázsomon, halk szisszenés szökött elő belőlem. Éreztem valami keményet a combjaim között, ami még inkább zavarra kényszerített. Senki sem bánt így velem, soha.