A Vonzás törvénye | ✓

huszadik fejezet

A nap további része gyorsvonatként száguldott el, észre se vettem és már egyedül is lebzseltem a kanapén, ölemben egy ínycsiklandó salátával. Mikor villámra újabb paradicsom szeletet szúrtam fel, a bejárati ajtó egy hatalmas lökettel együtt kitárult.

Ijedten sikkantottam fel, kezeim közé kaptam a telefonomat és már tárcsázni is kezdtem Jared számát, ám egy betörő helyett apám fáradt képe jelent meg előttem. Barna szemeit rám emelte, ajkai elnyíltak és halkan elkáromkodta magát.

Három teljes napig rám se szart, be se tette a lábát a házba. Orromat felhúztam és mit sem törődve vele tovább eszegettem az ételt. Csak sajnos elhagyott az étvágyam. Unottan kevergettem a zöld saláta leveleket és az apró csirkeszeleteket. Gyomrom egymás után dobta le a bukfenceket, hányingerem volt.

Miért jött haza? Tán bánja, hogy ennyi ideig lógva hagyott? Nevetséges gondolat volt, újra elhagyott, mint anno.

Hallottam, ahogy mögöttem szöszmötöl a ruháival, hevesen dübörgött a szívem. Éreztem tekintetét a hátamon, égetett. Legszívesebben bemasíroztam volna a szobámba, de büszkeségem nem engedte. Már így is csorba volt, tehát nem süllyedhettem mélyebbre.

- Grace...

Hangja halk volt, mondhatni egy tétova suttogás. Magába nyelte a néma csend, ahol csak néha szólalt fel az utcáról beszűrődő zaj. Feszes tartással kaptam a szájamba egy csirkedarabot, nehezen csúszott le a torkomon.

- Grace - újból megszólalt. Ezúttal, viszont sokkal közelebbről. - Annyira sajnálom!

Idegeim megpattantak, éreztem, hogy testemet elönti a vörös düh. Látni sem bírtam az ereimben dübörgő mérgemtől. Mi van ha mégis miattam viselkedett így? A düh azonnal megcsorbult. 

 - Mégis mit sajnálsz? - néztem a szemeibe könnyezve. Apa szemei kikerekedtek. Egyet lépett felém, de én még csak a tekintetébe se tudtam veszni. - Nagyon rosszul esett, hogy csak úgy eldobtál! 

Testem reszketett. Könnyeimtől homályos íriszekkel figyeltem apát, kinek sötét fürtjei az arca elé bucskáztak, mintha csak óvni akarták volna megtört látványomtól. Éreztem, hogy bensőm összeszorul. Tehetetlenül törtek elő belőlem a könnyek és ázott arccal takartam el magamat előle. 

 - Annyira sajnálom, Grace! - hangja megtört. Kíváncsian pillantottam fel rá. Olyan csodálatos volt az alakja, ahogy angyalként magasodott felém, de ahelyett, hogy hatalmas karjaiba kapott volna, hirtelen letörölte az arcán futkosó cseppeket. Nem szólalt meg, ijedtséget pillantottam meg az arcán. A férfi gyáván menekült a szobájába. 

Ahogy figyeltem az ajtót, ami hirtelen vágódott be, ezzel a hatalmas robajjal tört darabokra a szívem. A kanapén ülve arrébb dobtam a salátás tálat, a levelek és a csirkedarabok a csempére estek, a műanyag pattanva esett a földre. Mélyet lélegezve temettem arcomat a kezeimbe. 

Széttépett. 

Ezt éreztem. Kegyetlen haragot, megfűszerezve egy kis tehetetlenséggel. Az egész napos jókedvem inába szállt.

Egyedül maradtam.

Újra.

Reggel kómásan másztam ki az ágyamból. Apa megint eltűnt valamerre, egyetlen egy nyomot sem hagyva maga után. Kezdtem megijedni, hogy talán megbánta döntését, miszerint magával hozott. Mi lesz akkor ha visszavisz? Nem bírtam volna ki azt, hogy elszakítsanak a barátaimtól.

Telefonomat előkapva egy olvasatlan üzenet nézett vissza rám. River. Fájdalmaimat egy furcsa ásó arrébb kotorta, vele együtt vészjósló gondolataimat is. Fáradtan felsóhajtva nevettem fel.