A Vonzás törvénye | ✓

harmincharmadik fejezet

Izzott a bőröm, élveztem azt, amit csinál, de képtelen voltam eltekinteni attól, hogy én még semmi ehhez hasonlót nem tettem. Viszonoznom kéne tetteit, de mégis hogyan? Tudásom kimerült a csókoknál, feszültségemet azonnal kiszúrta a fiú és arcát az enyémhez simította. Lustán elmosolyodott és egy tincset kitúrva az arcomból, egy kis csókot nyomott az ajkaimra.

- Komolyan olyan fejet vágsz, akit még sosem érintettek meg – nevetett fel felülve.

Szemeim még kissé csíptek a sok sírástól, de mégis elmosolyodtam és kellő távolságra tőle helyet foglaltam az ágyamon. Bele se akartam gondolni, hogy mutathatok. Megigazítottam a ruhámat, majd lehajtottam a fejemet. Ujjait csuklóm köré fonva magához húzott, furcsának találtam, hogy közeledik felém, hogy vágyik az érintésemre, mind-mind új felfedezésként ért. Eddig csak fantáziám szüleményeként élt az együttlét fogalma, sosem tudtam, milyen érzés valójában egy másik emberrel egy kapcsolatban élni. Az előző percek arról tanúskodtak, hogy csodálatos.

Gombóccal a torkomba, dőltem a mellkasának. A fiú a derekamat simogatta, miközben másik karjával a hajamat birizgálta.

- Volt már barátod? – susogta a fülembe, kissé eltorzult hangon. Meglepett a kérdése, egyáltalán nem is értettem miért tette fel, szerintem kilométerekről is meglátszott, hogy nem.

- Szerinted? – nevettem fel gúnyosan. – Dehogy volt – ráztam meg a fejemet. – Nem is igen voltak barátaim, nem hogy pasim.

Mintha kissé megnyugodott volna, majd egy halk kuncogást megejtve felemelte az államat. Furcsán ragyogtak az íriszei, szőke pilláin megcsillant a fény.

- Akkor én?

- Mi te? – vontam fel a szemöldökömet.

- Én leszek az első? – vigyorodott el, arcom azonnal kipirult, és mérgesen löktem el magamtól. Túl biztos volt saját magában.

- Ne legyél elszállva magadtól! – fröcsögtem sértetten, de nem vett túlságosan komolyan. – És ki tudja, lehet nem is te leszel az első!

Megrázta a fejét és az ölébe húzva egy csókot nyomott a homlokomra, belesimultam az érintésébe.

- Tudom.

Valahogyan végül elragadott minket az álom, az ágyamon elterülve feküdtünk. Arra ébredtem, hogy apa zajosan nyitotta ki az ajtót, szemei fennakadtak rajtunk. Howl arca a mellkasomon pihent, miközben karjait szorosan körém tekerte, lábaink kusza rengeteget alkottak. Zavarom felülkerekedett a testemben tomboló forróságon. Főleg a tudat miatt, hogy pólóm alatt nem volt melltartó. Tudom, a leglényegesebb dolgokat ragadom meg.

Apám szemei kikerekedtek. Először rám, majd a békésen szunyókáló barátomra nézett, arca elkomorult, próbáltam leszedni magamról a karjait, de tetteim hatására még inkább behálózott.

- Grace? – apa unottan fordult meg. – Majd beszélünk még erről, és kérlek csinálj valamit a kanapén fetrengő lánnyal, meg azzal ott – mutatott Howlra.

Eddig észre sem vettem, hogy mennyire boldog vagyok. Talán szánalmasnak hatott, de mindennél boldogabb voltam, a tudat, hogy Howl az enyém, felforrósította a szerveimet. Hetek óta először éreztem magamat teljesnek. Nevetve löktem le magamról a karok tulajdonosát, apró mosolyra görbültek telt ajkai, majd a nyakamba temette az arcát. Citromos mennyország vett körül, bódultan fordultam meg a karjaiban.

- Jó reggelt! – kuncogtam csillogó tekintettel meredve a fiúra.

- Nem is lehetne ennél jobb – nyitotta fel pilláit, ezáltal betekintést adva sötét csodáira. Kisimított egy tarka tincset a szememből és végre megajándékozott egy új csókkal, ami egészen olyan tüneteket váltott ki belőlem, mint a legeslegelső. A nap melengető sugara pont ránk esett, meleg karjaival simogatott minket. Csókjait megtöbbszörözte, nevetve kapkodtam karjaimat a nyakára, hajába túrva cirógattam végig arcélét, lehunyta a szemeit. Orrát végig húzta a nyakamon, levegőért kaptam. Nevetve hajtotta hátra a fejét, aminek hatására puha tincsei az arcába hanyatlottak. Az a sok kusza arany fonál ragyogott a fényben, vakítóan szép volt. Karjaira támaszkodott és felnyomta magát. Izmai megfeszültek pólója alatt, karjai után kapva lehúztam magamhoz még egy utolsó csókra, mely bearanyozta a napjaimat.