A Vonzás törvénye | ✓

harminckettedik fejezet

Teste megfeszült, vállain kirajzolódtak a domború izmok, melyeket az úszásnak köszönhetett, majd szemeit felvezette rám. Hitetlenül felnevetett.

- Ne mond, hogy egész végig ott ültél és még csak meg sem esett rajtam a szíved! – kiáltotta.

Megráztam a fejemet. A mosolya nem sokára leolvadt az arcáról és komoly tekintettel mért végig, a kulcsom még mindig a lépcsőn hevert, nem volt kedvem odavánszorogni. Éppen szólásra nyitottam a számat, de ő megindult felém, hirtelen ragadta meg a derekamat és teljes erejéből a testéhez préselte az enyémet. Minden levegő kiáramlott belőlem, lusta mosolyra húzta az ajkait és valami érthetetlen oknál fogva ezután megcsókolt. 

Először óvatos, szűzies csókokat hagyott az ajkaimon, melyek az érintések hadára teljesen felduzzadtak. Halkan zihálva tekertem kezeimet a nyaka köré, és ujjaimmal hajába túrtam.

Óvatos mosolyra húzta ajkait. Miután látta, hogy kezdek belejönni a csókba, hevesebb iramra váltott és én ott, abban a percben apró szemcsékre törtem. Térdeim megremegtek, ijedten kapaszkodtam izmos vállaiba, körém tekerte kezeit és arra ösztönzött, hogy ugorjak fel rá. Ódzkodva, de teljesítettem kérését. Lábaim lecsúsztak róla és erősen a sárban végeztem. Howl értetlenül meredt rám, majd hangosan felnevetve fölém mászott, nem foglalkozott avval, hogy ruhája teljesen tönkre ázik, ajkaimra hajolt és végre újból összefonódtak szerveink. Hevesen és szenvedélyesen csókolt, ujjai húsomba martak, felnyögtem az élvezettől. Zavartan nyitottam fel a szemeimet, ajkaim leálltak a mozgásukban, a fiú követte tettemet és nem sokára egymás szemeibe veszve feküdtünk a lucskos talajon.

Ujjait az arcomra simította, hangom megbicsaklott, dorombolva kúsztam az érintésébe. Elvesztettem az első csókomat, de nem bántam. Az az élvezet, amit ő nyújtott nekem, leírhatatlan volt.

Újból fölém hajolt és ajkunk eggyé olvadt, ezúttal nyelve is bebocsátást kért a számba. Ügyetlenül teljesítettem kérését, furcsa érzés volt, mégis melengető. Nyelvünk táncba olvadt, zilálva váltunk el egymástól. A fiú a nyakamba csókolt.

- Ezt akarod Howl?

- Én téged akarlak – csókolt meg újra érzelmesebben és szenvedélyesebben, mint eddig bármikor máskor.

Ekkor még nem gondoltam bele semmibe, csak sodródtam az árral, ami ezekben a pillanatokban kedvezett nekem.

Az ágyamon feküdtünk, Howl erős karjai erősen tekeredtek a derekam köré, ajkaival óvatosan érintette csupasz nyakamat, újból és újból megborzongtam. A képek egymást váltogatva ugrottak elém, ahogyan telt ajkaival lecsókolja rólam az esőcseppeket, gyengéd érintései. Mind-mind külön gyönyört hurcoltak a testembe.

Egyenletesen szuszogott, elaludt. Ám én képtelen voltam erre. Egyrészt sosem voltam boldogabb, másrészt viszont, gyötört a bűntudat, mégis hogy tehettem ezt? Roxy valószínűleg kisírja az összes könnyét, még én egy ágyban fekszem a volt barátjával. Undorítóan hangzott, de a szívemnek nem szabhattam határokat, bódultan dobbant meg minden percben, mikor rájöttem, hogy ki is fekszik mellettem.

Bánni akartam tetteimet, hogy legyen okom kiadni az útját, de nem ment. Halkan felsóhajtottam, Howl kissé közelebb húzta a testemet az övéhez, összeolvadtunk. Fáradt sóhajomat élvezkedő testvére váltotta fel.

Felálltam. Képtelen voltam azzal a gondolattal élni, hogy ezzel rosszat teszek Roxynak, a barátomnak. Nélküle mi lennék? Egy egyedüli lány, akire még egy patkány se néz fel, egy egyszerű senki. Ezek után, képes legyek fájdalmat okozni neki? Még mit nem!

Howl értetlenül ült föl, testének völgyeit látva szívem felugrott a torkomba, súlyos érzelmek vihara tombolt bennem, elveszett voltam. Mire kellene hallgatnom? Az ingó lábakon álló agyamra, vagy magára a heves ütemeket maga mögött hagyó szívemre? Nem bíztam egyikükben sem, hisz mindkettő egyrészt a másikért is viaskodott.

Howl sötét szemeivel felnézett rém, kinyújtotta kezét és megragadta a tenyeremet, melyre egy apró csókot nyomott, bizseregtem belülről, mégsem tehettem ezt. Elszakítottam tőle. Arca megkeményedett.

Homlokán ráncba szaladtak az izmok, szemei kérdőn villantak fel. Megalázva érezte magát, utáltam ezért magamat.

- Grace?

Elfordultam. Hogyan is nézhetnék a szemébe? Éppen szakítani akartam vele, úgy hogy még nem is biztos, hogy együtt vagyunk, sőt tuti.

- Komolyan? – vádlón lökte felém a szavakat, melyek éles tőrként szúródtak belém. Felszisszentem. – Most csak viccelsz, vagy tényleg ezt gondolod?

Tartottam magamat ahhoz, hogy nem szólalok meg, apró könnyek szöktek a szemembe, annyira fájt ezt tennem!

- Még a szemembe se akarsz nézni, Grace? – mögöttem volt már, egy apró csókot lehelt a vállamra összeugrott a gyomrom. – Miért?

Lehajtottam a fejemet és nem válaszoltam, hitetlenül nevetett fel és egy jól kigondolt káromkodás mellett becsapta maga mögött az ajtót. A vizes ablakhoz rohanva, az üveghez simulva bámultam azt, ahogyan felpattan a motorra és a házra se nézve elhajt. Kihajtott az életemből.

A lucskos földön szanaszét heverő életem, újabb darabokra tört. 

Összeestem, mert fájt. Minden fájt. Hogy nem lehettem boldog, hogy nekem csak a szenvedés jutott. Mert egy nyomorult voltam.

A földön ülve már rég az éjszakába torkollott az est. Egyedül voltam, egy tökéletesen összepakolt táskával és egy romokba dőlt élettel. Tökéletest párost alkottunk. Kezemben egy új borítású könyv hevert, az illatát magamba szívva, próbáltam lenyugtatni a bensőmben tomboló hurrikánt. Apa még mindig nem volt itthon, szerettem volna már most elindulni, hogy a kedvenc tevékenységemet űzhessem: hogy elmenekülhessek.

A fölöttem pislákoló lámpafény, apró ciripeléseket adott ki magából, egyfajta nyugalmat árasztott felém. A napom jelenetei végig pörögtek bennem, a csalfa csókoktól egészen a veszekedésig. Elvesztettem a csók szüzességemet. Egyáltalán mondanak ilyet az emberek? Gondolom csak a kreténnek, mint ahogy az én is vagyok. Újból csak elmosolyodtam idióta gondolataimon, mikor eszembe ötlött Roxy.

Meg akartam látogatni, de River elűzött egy egyszerű, most nem kellesz ide mondattal, ami mindennél rosszabbul esett. Talán épp most vesztettem el a barátaimat, akik mindig mellettem álltak.

Hirtelen egy éles kopogásra figyelte fel, ijedten pattantam fel és az ajtóhoz osonva kinéztem az ablakon. Egy sötét alak állt az ajtóm tövében. Ám nem sokára hozzá társult egy ismerős hang, River volt itt. Boldogan nyitottam neki ajtót, arra számítottam, hogy lehord mindennek, de ehelyett a nyakamba csimpaszkodva ölelt át.

- Annyira sajnálom, Grace! – suttogta a fülembe. – Utálom, hogy ezt mondom, de én mindig is nektek szurkoltam és tudom, hogy szörnyű barátnő vagyok emiatt! Howl merre van? Gratulálni szeretnék neki! – kiáltott fel vidáman, de mosolya azonnal leolvadt az arcáról, mikor meglátta kisírt szemeimet. – Mit csinált?

Felnevettem, gúnyosan.

- Mi történhetne, River? Szerinted minket egymásnak teremtettek? – röhögtem fel kínosan. – Miért Howl nincs otthon? – tértem azonnal a másik lényeges információra.

- Nincs – sütötte le a szemeit River. – Ezért gondoltam, hogy veled van! – pánikolt be azonnal a szőke lány, de félelmének semmi oka nem volt, mivel a következő percben újabb dörömbölés szakította félbe az éjszakai csendet csak ezúttal a testvérpár másik tagja érkezett hozzám. 

Kedves Olvasóim!

Tudom "kissé" elkéstem a résszel, de azért remélem nem utáltok annyira:) 

Meg is történt az, amire oly régóta vártatok, bevallom én is. Remélem tetszik majd nektek.
De ejtsünk szót arról, hogy mennyire, de mennyire imádlak benneteket. Alig egy hete átléptük az 1000 követőt! Emberek ez olyan hihetetlen, én álmomban sem hittem volna, hogy ez a szám elérhető. 

Képtelen vagyok mindezt felfogni, a rengeteg támogatást! Köszönöm édeseim! Egy világot jelentetek nekem:)

Ut.: a tökéletes szerelmes képet keresve rádöbbentem, hogy nincs pasim. Ez szomorú😂