A Vonzás törvénye | ✓

huszonötödik fejezet

Nekidőltem a lámpaoszlopnak és lehunytam a szemeimet. Sötétség vett körül, testem remegett. Egészen depresszióssá váltam az utóbbi időben. Telefonom halk csipogása keltett fel melankolikus állapotomból.

- Halló?

- Grace utoljára kérdem: jössz vagy sem? Mert bevárlak téged, ha úgy gondolod. Érted megyünk Jareddal, oké?

Az előttem alig pár utcányira lévő házra néztem, a nappaliban égett a villany. Gondolom mind ott álltak és a válaszomra vártak.

- Nem vagyok jól, menjetek nélkülem.

- Mi bajod van? Ne menjek át? – hangja azonnal aggodalmassá vált, megmosolyogtatott a szeretete.

- Mi? Nehogy át gyere, ez a te éjszakád! Élvezd ki! Egyszerűen punnyadós kedvemben vagyok – hazudtam le a csillagos eget. Halk nevetés hangzott fel a vonal túlsó végén.

- Biztos?

- Gyere már Grace – Lewis csökönyös hangja nevetésre késztetett.

- Bocsi, de most nem.

- Ne menjünk át? – a vörös hajú srác vette át a készüléket. – Mert, ahogy értesültem róla szarul vagy.

- Jared nyugi, minden rendben, de most nem szeretnék menni.

- Ahogy akarod, de te hagysz ki egy felejthetetlen éjszakát.

Felnevettem és egy halk köszönést elmormolva, kinyomtam. Alig pár perc múlva a kanyarban meg is jelent Jared hangosan pöfförésző kocsija, benne barátaimmal, egyedül Howlt nem láttam, ami igen furcsa volt, mivel Roxy vígan hahotázott.

Megbújtam az árnyékba, tehát nem vettek észre. Utánuk meredtem és egy kissé rosszul esett, hogy nélkülem is jól mulatnak, de mit is vártam? Sajnos, vagy nem sajnos, de nem körülöttem forog a világ.

Zsebembe süllyesztettem a kezemet és lehajtott fejjel baktattam tovább, semmi életkedvem nem volt haza vánszorogni, tehát a séta mellett döntöttem. Apám amúgy sem tudja meg, sőt senki sem fogja soha megtudni, hogy nem vagyok otthon, ám a baj nem itt kezdődött, hanem ott, hogy ez senkit sem izgatott. Amint elhaladtam a Rowland rezidencia előtt valami megmozdult az árnyékban, ijedten húztam össze a szemeimet, de a keretben csak egy fiú ült. Görnyedt háttal és kócos tincsekkel. Howl volt az.

Szívem szerint odarohantam volna hozzá, de képtelen voltam megmozdulni. Mozdulatlanul bámultam őt, arca sekélyes volt, egyetlen érzelem sem pergett le róla, fáradt pilláit lehunyta, mélyeket lélegezve terült el a puha fűszálak között. Nem értettem, hogy miért van egyedül, mikor barátai és barátnője egy kocsiban ülve tartanak egy felejthetetlen buliba.

- Meddig fogsz ott állni és bámulni? – megnémultam. Ajkamba harapva akartam eliszkolni, de hogy nézett volna ki? – Tudom, hogy ott vagy Grace.

- Most okosnak hiszed magad?

Halkan felnevetett, még mindig nem nézett rám. Szemeivel az eget kémlelte. Megpaskolta a maga melletti területet, ösztönzött arra, hogy foglaljak helyet mellette. Nyöszörögve huppantam le mellé. Míg én szemeimet nyugodt vonásain pihentettem ő egyszer se nézett rám, ami megbánthatott volna, de mégsem éreztem semmit emiatt. A nyugalom mélyen magába rántott.

- Miért nem mentél Riverékkel?

Megvontam a vállamat.

- Mert nem volt kedvem...

- Most még is itt vagy teljesen felkészülve a házunk előtt, van egy olyan sejtésem, hogy igenis volt kedved eljönni csak?

- Csak szar az élet – fejeztem be a mondatát, hangosan felnevetett. Öblös kacagásától kirázott a hideg, rávezettem a szemeimet és ekkor már ő is engem nézett. Meghitt pillanat volt, éreztem a feszültséget a levegőben.