A Vonzás törvénye | ✓

huszonegyedik fejezet

Hirtelen egy kar fonódott körém, az ital tömény szagát azonnal megéreztem. Szemeim kipattantak, mikor ajkait a nyakamon éreztem. Elszakadtam tőle és hátra se nézve egy újabb helyet találva magamnak belefeledkeztem a táncolásba.

Éreztem valamit a bőrömön, valami égetőt. Tudtam, hogy valaki bámul engem, élveztem emelkedő pulzusomat, hogy bőröm alatt izzani kezdett vérem. Dübörgő szívem felvette a zene ritmusát, pilláimat felnyitva valami sötéttel kerültem szembe. Füstös tekintet méregetett a távolból, vággyal telve, csodálva mérte végig vonagló testemet. Telt ajkait fogai közé csippentette, miközben nem is vett tudomást arról, hogy barátnője a karjai közt tekereg.

Ő engem nézett.

Alighogy elkaptam róla a pillantásomat egy idegen kar fonódott körém. Forró lehelet csapta meg a nyakamat. Szőrszálaim egyenesbe vágták magukat, érdeklődve fordultam meg, egy mogyoróbarna szempár meredt rám kissé homályosan. Ajkait egy göröngyös mosolyra húzta.

- Dögös vagy.

Elvigyorodtam és tovább ringtam a karjai közt, minden közeledő mozdulatát elutasítottam. Bírtam, hogy engem néz, hogy tetszik neki a látvány, végre valaki más lehettem.

Szemeimmel az előbbi helyre néztem, de ekkor már üres volt. Howl elment.

Szívem megbicsaklott, sűrű fájdalom kerített hatalmába. Mégis mit láttam pár perccel ezelőtt a szemébe? Nem vad tűz lobogott benne? Amit én okoztam, nem? Vagy csak képzelegtem, hisz egy erős vodkát gurítottam le a torkomon. Kérdéseimre nem kaptam választ, eleresztve a mögöttem teperő fiút kiszakadt belőlem egy halk kiáltás.

Mégis miért érdekel engem az, hogy mit gondol? Az isten verjen meg, hisz neki barátnője van, aki mellesleg az én egyik legjobb barátnőm!

Magamat átkozva rontottam ki az épületből. Egy tompa kiáltást hallottam magam mögül, de ekkora már elnyelt a végtelen sötét sikátor. Már akkor tudtam, hogy rossz ötlet volt kijönni, mikor az első vészjósló árnyat felfedeztem a sötétbe rejtőzködni. Testemen végigfutott a libabőr, reszketve tekertem magam köré a karjaimat. Rettegtem attól, hogy talán valaki rejtőzik a sötétben.

Félelmem beigazolódott, mert egy kis idő elteltével egy vészjósló árny vált ki a matt feketeségből, őt követte egy másik, sokkal erőteljesebb, vaskosabb alak. Ajkaimon kiszökött az első sikoly.

Hátborzongató érzés volt. A vad szellő megtépte a hajamat, fagyos érintésétől kirázott a hideg, dideregve botladoztam odébb. Lábam alatt valami ragadós pocsolya húzódott, az egekig szökő falak közt nagyméretű kukák feküdtek, és egyre csak közeledő árnyak. Ordítani akartam, de egyetlen hang sem szökött ki belőlem. Néma rémülettel meredtem a követőimre, lépteimet megszaporáztam, akárcsak ők.

- Segítsünk haza jutni? – búgta valaki a fülembe, erőteljes mellkasnak vágódtam. Lenyeltem a torkomban növekvő gombócot és hátrébb tántorodtam.

- N-nem ke-kell – ráztam meg hevesen a fejemet, makogó szavak törtek elő belőlem.

- Óóó, dehogy nem, kislány. Mi csak segítünk hazajutni oké? Veszélyes dolog egyedül kószálni este.

- Pontosan – kontrázott rá a másik, aki megragadta a karomat. Ujjai a húsomba vájtak. – Mi csak segítünk.

- Nem kell!

- Kislány, ne félj mi épphogy védünk!

- Eresszen el!

- Csitt, csitt! – kuncogott fel a mögöttem álló árnyék, aki derekamra fűzte ujjait. Ruhám cipzárjával bajlódott. – Csitt, csitt!