A Vonzás törvénye | ✓

tizenhetedik fejezet

- Mégis mi izgat annyira a múltammal kapcsolatban? – gúnyos hangon szólaltam meg. Egyáltalán nem úgy borultam ki, mint River.

- Én csaj segíteni akarok! - kiáltotta rémülten. 

- És kérte valaki? – löktem el az útból. Zokogni kezdett, de ez sem tudott kijózanítani. Elfúló hangon szólalt meg.

- Grace...

- Hagyj békén!

Szavaimat elnyelték az éhes könnyek. 

Hallottam, hogy Howl azonnal kitárta a másik ajtót, hallottam elfúló hangját. De nem érdekelt. Könnyeim elhomályosították előttem a környezetet, Lewis kérdőn tekintett fel, mintha az alkohol már nem dolgozna a testében. Mrs. Rowland undorodó szemekkel leste a lépteimet. Kitörtem az utcára és hangosan szipogva kezdtem el rohanni. Menekültem. Újból. 

Végül mikor úgy éreztem, hogy eléggé távol menekültem a helyszínről egyszerűen összerogytam. Sírva kuporodtam le az aszfaltra. Forrongó gondolatok mellett hajtottam le a fejemet, el akartam süllyedni a föld alá. 

Mi lett volna ha elmondom neki az igazat? Hogy a szüleim épp, hogy csak elbírnak és apa kezdeti lelkesedése is alábbhagyott? Értelmes magyarázatnak tűnt az, hogy beszélnem kellett volna, de képtelen voltam a múltamról fecsegni, számomra ez egyenlő volt a lehetetlennel.

Hirtelen egy magas alak lépett elém. Megtépázott barna cipők. Reszkető vállal pillantottam fel Lewis megviselt arcára. Barna fürtjei a szemébe lógtak, míg mogyoróbarna tekintete közrefogta az enyémeket. 

- Leülhetek? Mert ha tovább álldogálok szerintem kidobom a taccsot.

Szó nélkül húzódtam el, hálás tekintete megtalált.

- Van valami oka annak, hogy Howl az egész házban azt üvölti, hogy utál téged? Megkérdeztem mi a baj, de a válasza annyi volt, hogy megmondta hogy egy hisztis ribanc vagy – látva összetört képemet azonnal korrigálta a szavait. – Vagyis nem teljesen...

- Nyugi, Lewis – legyintettem le.

Ám ő tudta, hogy hazudok. Tudta, hogy mélyen belül, újabb falábat törtek szét és, hogy egyre csak közelebb kerülök a lelki megsemmisüléshez. Már éreztem az előízét a számban, fogalmam sem volt, hogy milyen érzés lesz, de garantáltan szörnyű. Egyszer éltem át egy ilyen mély hullámvasutat, amikor apa elhagyott és minden megváltozott. Akkor értettem meg, hogy mi a fájdalom. Hogy milyen érzés szenvedni. Alig hatévesen túlestem a legmélyebb depresszión és sosem állt mellettem senki. Csak képzelni tudtam, hogy ezek után mibe fogok kerülni, ha tovább szakadozik a gátam.

Tenyereimbe temettem az arcomat, könnyeim égették a szememet, pilláim összeragadtak.  Lewis esetlenül karolt át és az ölébe ültetett. Sírva borultam a vállára. Átkoztam magamat, az életemet és a szavaimat. Hogy megbántottam a legkedvesebb élőlényt a világon. Szörnyen éreztem magamat, bensőmben orkán nagyságú vihar tombolt. És én nem tettem mást csak sírtam és sírtam.

Szipogva fúrtam fejemet a vállába.

- Kö-köszönöm – fújtam ki az orromat. Mosolyogva cirógatta meg az arcomat, különösen csillámlottak a szemei.

- Természetes, hogy ezt teszem – nyomott egy csókot a halántékomra. – Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, még akkor is ha pontosan tudom, hogy ez a szöveg mennyire idegesítő.

Halkan felnevettem. 

- Egyszer talán.

- Nem akarlak siettetni, tudom milyen nehéz megnyílni valakinek. Attól félsz, hogy ezentúl szánni fognak, hogy ezentúl nem fog ugyanazzal a tekintettel rád nézni. Már hogyne ismerném azt a mérhetetlen érzést, ami egyszerűen arra ösztönöz, hogy tartsd magadba a fájdalmaidat és mutasd a külvilág felé, hogy az életed gyönyörű és tökéletes? 

Elfordultam. 

Lewis a hajamat simogatta. 

 - Furcsa, hogy valaki ismeri azokat a gondolatokat, amik körbeveszik a minden napjaidat? Nem kérem, hogy mond el nekem, csak ha te is úgy érzed. 

Bólintottam. Felnéztem rá. 

 - River nagyon utál?

 - Kiborult, eszébe juttattad Clairt.

 - Azt a Clairt?

 - Igen azt a Clairt. Ők ketten egymáshoz voltak nőve, és nagyon megviselte Rivert a hirtelen jött haragjuk. Megutálták egymást. Akármennyire mutatja a „jó kedvem van" formáját legbelül mindig is rettegett attól, hogy összeveszik veled vagy Roxyval. De Roxy más ügy. Ő egyáltalán nem hasonlít Clairre, de te egy picit ráemlékezteted őt. Hasonló tulajdonságaitok voltak, de persze te ezerszer jobb vagy annál a ribancnál – felnevettem. – Sokszor kaptak össze és gondolom most előjöttek benne a régi érzések.

Bólintva vettem tudomásul a szavait.

- Lewis!

- Igen? – emelte rám fekete szemeit.

- Te ilyen lelki szemetesként működsz?

Hangosan felnevetett, összeborzolta a hajamat, de aprócska fájdalmas mosolyából leszűrtem a választ. Félt, hogy ezért barátkoznak vele.

Ujjait az enyémekre fűztem, arcát magam felé fordítottam.

- Te is elmondhatsz nekem bármit, még akkor is ha ez a kérdés minden embert irritál – halványan elmosolyodott és megölelt.

Visszaöleltem. 

Kedves Olvasóim!

El is jött a péntek, azaz újabb rész! :) ami nagyon, de nagyon remélem elnyeri a tetszéseteket, mert én személy szerint nagyon szerettem írni, főleg a végét :)

Remélem jól telt a hetetek, bár amennyire jól telhet egy iskolai hét :D ezentúl viszont szeretném újból megköszönni a rengeteg támogatást, amit nyújtotok! Mert az igazat megvallva sosem gondoltam volna, hogy talán meglesz a 10K ennél a sztorinál, de úgy látszik ti mindig rám tudtok cáfolni :) nem beszélve a 125 követőről! Imádlak benneteket, szóval minden olvasómnak küldök egy hatalmas szívet!

Puszi Kira!