Stay ↠Suga დ Rap Monster↞ *Befejezett*

Bangtan

04

Persze, miután sikeresen elestem a papucsomban, sokkal inkább sikerült visszatérnem a valóságba, ami egészen jót tett. Olyan könnyeden ugráltam a konyhában, mintha egy igazi pillangó lennék. Mikor ez a hasonlat az eszembe jutott, konkrétan kiszakadt belőlem a nevetés. Pillangóként valahogy úgy nézhetek ki, mint amikor az egyik értelmes BTS tag beöltözött katicának és konkrétan tündér keresztanyát játszott. Miközben a reggelimet próbáltam befejezni, folyamatosan a telefonomat frissítgettem, arra várva, hogy mikor jön az üzenet Rapmontól, hogy indulhatok ki a reptérre. Aztán, mikor megreggeliztem, és eljutott az agyamig, hogy valószínűleg csak délután jönnek, azon kezdtem agyalni, hogy mégis mivel töltsem ezt az egyébként nem túl sok időt. Végül csináltam egy táblát. Lényegében az egésznek az a lényege, hogy ráírjuk annak (vagy jelen esetben azoknak) a nevét, akit várunk. 

Minekután én túl lusta vagyok hét nevet leírni, ráadásul koreai jelekkel, úgy döntöttem, hogy egy Bts szócska bőven elég lesz. A papír sarkába rajzoltam egy apró szívecskét, majd a művemet felragasztottam egy kertből letört botra. Mikor feltartottam az újonnan eszkábált zsenialitást, bevallom, kicsit bántották a tenyerem a rügyek, de annyira nem zavart, így nem módosítgattam tovább. Vállon veregettem magam, majd újra a telefonomra pillantottam. Már ott virított a „Most indulunk" tartalmú üzenet, így felöltöztem egy fehér pólóba, farmerbe és egy piros Converse-be, a hajam kontyba kötöttem, és Blue-tól búcsút véve békésen sétálni kezdtem a reptérhez elszállító busz megállójához. A nyugodt lépkedésből hamar eszeveszett futás lett, mert kis híján lekéstem a buszt, de kedves volt a sofőr és megvárt. Felszállásnál küldtem felé egy hálás pillantást, majd helyet foglaltam egy üres ülésen. Két megállónyira voltam a repülőtértől, amikor már rongyosra tördeltem az ujjaim, és a számat is sebre harapdáltam. Kennedy utca. És már ki is írta a St. Lewis repülőteret a busz kijelzője, amire szerencsére tökéletes rálátásom volt. Felpattantam a helyemről, majd a leszállásjelző gomb ész nélküli nyomogatásába kezdtem. Olyan gyorsasággal ugrottam le a szerelvényről, hogy kissé megszédültem, bár ez nem igazán érdekelt akkor, amikor a Korea Airlines feliratú gépet láttam leszállni. Meggyorsítottam a lépteim, majd büszke mosollyal beálltam az épület közepére és felmutattam a táblám. Persze a terminálban közlekedő emberek nem örültek annak, hogy engem kellett kerülgetniük, így roppant barátságosan kintebb lökdöstek, de még így is tökéletesen látható voltam a leszállás után belépő utasok számára. Küldtek felém egy-két furcsálló pillantást, mert egyedül én tábláztam, és gondolom, nem csak én vagyok úgy ezzel a dologgal, hogy eddig csak filmekben láttám. Nem zavart különösebben a dolog, csak ugyanazzal a pszichotikus vigyorral bámultam a kis kiléptető kapura. Egyszer csak megláttam egy ezüstösen kék hajkoronát, és (bár azt hittem, hogy ez biológiailag lehetetlen) tovább szélesedett az arcomon az az idétlen mosoly. Namjoon is észrevett engem, és csapot-papot, BTS-t otthagyva kezdett el rohanni felém, én pedig csak felkészültem arra, hogy valahogy úgy ugorjak a nyakába, hogy ne essünk el. Persze ez teljesen fölösleges volt, Rapmon épphogy elbír engem sírás nélkül. Nem koppantunk olyan nagyot a földön, mint ahogy az a legutóbbi találkozásunkkor történt, de azért elég szépet estünk.

- Hiányoztál, te kis idióta – suttogta, még mindig a földön hemperegve, majd összeborzolta az eddig sem tökéletes hajam.
- Te jobban, Ázsiaim – válaszoltam, majd lendületet gyűjtöttem a felálláshoz, ami fölöslegesnek bizonyult, mert Jiminnie-nek is hiányoztam, és ezt úgy fejezte ki, hogy rám vetette magát és a nyomorgatásomba kezdett. Ő ezt ölelgetésnek hívja, én birkózásnak. Ha nem lenne majdnem tíz centivel magasabb és jóval izmosabb, azt mondanám, hogy rendben van, de azért a kisebbet nem szabad bántani. Végül az szakította meg Jimint a gyilkolásomban, hogy a reptér biztonsági őre mellettünk megköszörülte a torkát. Ijedten felnézett, majd kínosan nevetve felállt, én pedig követtem a példáját, Namjoonnal egyetemben. Végül a többi tagot is megölelgettem, persze jóval normálisabb és fájdalom mentesebb módon.
- Van kaja otthon? – kérdezte Jin fel-fel csillanó szemekkel, mikor már a buszon ültünk. Kettő négyes „bokszot" foglaltunk el. Mellettem Rapmon ült, velem szemben a már képzeletben jót falatozó Jin, mellette pedig a tájban gyönyörködő Jimin.
- Nem is tud főzni – jelentette ki röhögve Rapmon.
- Tudok. Nagyjából. De most pont nincs semmi kaja, viszont elmehetünk valahova enni – ajánlottam fel, mire V a mellettünk lévő ülés-kötegből felénk pillantott.
- Mikor indulunk? – kérdezte úgy, mint aki legalább három napja egy falatot sem evett.
- Amint lepakoltunk és megbeszéltük, hogy ki hol alszik – válaszolta Namjoon.