Stay ↠Suga დ Rap Monster↞ *Befejezett*

Can we come?

02

Olyan nyugodtan aludtam, mint állítom, hogy még soha. Éppen Ryan Gosling kérte meg a kezem, amikor Blue bődületes ugatásba kezdett. Ez persze elég rendesen félbeszakította a tökéletesnek ígérkező álmomat. Enyhén idegbeteg fejjel trappoltam ki a nappaliba, hogy megnézzem, mégis mi lehet az a nagyon fontos dolog, ami miatt a drága lakótársam felkeltett. Blue az ebédlőasztal felé fordulva ugatott megállás nélkül.
- Mégis mi a bajod? Hm? – kérdeztem tőle, mire felém fordult és persze elvárta, hogy simizzem és játsszak vele. Megforgattam a szemem, majd az asztalon lévő egyetlen tárgyra tereltem a tekintetem, ami nem volt más, mint a telefonom, aminek mániákusan villogott a képernyője és folyamatosan rezgett. Megnéztem az értesítést, ami új üzenetet jelzett Rapmontól. Idióta időeltolódás. Itt három órával vagyunk előrébb, mint ők, Dél-Koreában.
Namjoon <3: Mikor menjünk hozzád?

Kissé sem túlzok, ha azt mondom, hogy az üzenet elolvasása után teljesen elborult az agyam, a végén már szegény Blue-val táncikáltam a nappali közepén, hajnali egy óra magasságában. Jönnek. Alig bírtam felfogni, hogy ennyire sok idő után végre láthatom Rapmon bamba fejét. És Jiminnie-ét. És mindenki másét is.

Aztán lezajlott a fejemben az a gondolatmenet, hogy akkor mégis mikorra hívjam őket. Szívem szerint azt mondtam volna, hogy induljanak el abban a másodpercben, de persze ez kivitelezhetetlen lett volna, már csak azért is, mert a házban maximum öt ember tud aludni, így be kell szerezni még minimum három matracot, de inkább négyet, mert azért egyik kölyökkel sem szívesen osztanám meg a franciaágyam egyelőre beláthatatlan időre. Szóval négy matrac.

Végül úgy döntöttem, hogy két nap alatt mindent el fogok tudni intézni, bár amennyi dolgot meg kellene csinálnom, ez fizikailag lehetetlen, de nem probléma, majd megoldom valahogy, mondta a belső, ijesztően bezsongott énem.

Nariiii: Holnap után?

Küldtem a roppant értelmesen megfogalmazott üzenetet. Mentségemre szóljon, hogy szörnyen ki voltam fáradva, ráadásul valami érthetetlen okból a hasamban kis csomó képződött. Pont úgy, mint a gimi első napján, vagy az első randimon. Persze ezt az egész belső megérzés dolgot egy vállrándítással elintéztem, majd mentem is vissza aludni. Szerencsére jó hamar elkapott az álommanó.

Másnap reggel nyugodtan fetrengtem az ágyamban, azzal a tudattal, hogy az ébresztőm előtt több, mint háromnegyed órával sikerült felkelnem. És ekkor csapott fejbe az ihlet egy székkel, persze csak képletesen. Még életemben nem írtam fanfictiont.

Szóval itt az ideje, hogy elkezdjem. A laptopom képernyőjén pillanatok alatt váltotta fel a szövegszerkesztő a Tumblr-t. Olyan gyorsasággal vertem a billentyűzetet, hogy a végére teljesen elgémberedtek az ujjaim, de a lényeg megvolt: leírtam a teljes alapötletet. És egyáltalán nem egy fél oldalas dokumentumról beszélünk, bár ez azért eléggé nyilvánvaló. Végül, mikor visszatért minden ujjamba az erő és az élet, nekiláttam összeírni a teendőimet, amikben a tejvásárlástól a kiadóhoz való látogatásig minden volt. Persze fontossági sorrendbe raktam a dolgokat: a tejvásárlás volt az első. 

Lezuhanyoztam, megfésülködtem, felöltöztem (kivételesen nem farmer pólóba, egy fekete ruhát vettem fel), majd nekiláttam reggeli omlettem és kakaóm elkészítésének. Sok emberrel ellentétben nem szeretem a kávét, és divatból meg főleg nem fogok Starbucksos pohárral járkálni. Szóval maradok a kakaónál tejszínhabbal. Lehet, hogy ez a világ legóvodásabb dolga. De mivel engem nem zavar, nem igazán érdeklődök mások véleménye felől. Reggeli után feltettem a fejemre az elmaradhatatlan virágkoszorúm, majd útra késznek nyilvánítottam magam. De persze nem is rólam lenne szó, ha nem kellett volna az utca sarkán visszafordulnom a táskámért, amit persze a kanapén hagytam.

Tökéletesen megpakolva és teljességgel szétszórtan érkeztem meg a kiadóhoz. Ez annyiból állt, hogy egyik kezemben a minimum négy kilós, dobozos tejekkel teli táskával, a másikban pedig a matracok szállítási és átvételi papírjaival és a táskámmal imbolyogtam az utcán, miközben nagyban beszéltem anyával telefonon. A portás nő jót mosolygott rajtam, majd feltelefonált az egyik irodába és felküldött ahhoz az emberhez, aki pár napja elém tolta a szerződést. Most is kopasz volt, és ugyanazt az öltönyt viselte.
- Mit tehetek önért, Miss Collins? – kérdezte, már előre frusztrálva a mondandóm miatt.
- Az történt, hogy van egy másik könyv ötletem, és érdekelne, hogy valami ahhoz hasonlót is kiadhatnék-e itt – magyaráztam, miközben már nyitottam is meg a laptopomon azt a bizonyos, reggel megírt fájlt. Mikor biztonsággal betöltött, az ember elé toltam a gépem és hagytam neki időt, hogy végig olvassa az egészet.
- Ez egészen jó. Ha esetleg át tudná küldeni emailben, eljuttatnám a főnökömhöz, és ha ő is rábólint, szabad az út – mondta már-már lenyűgözve, amit nem igazán értettem, mert ennyire azért nem jó az iromány, szerintem legalábbis biztosan nem. Gondolom, hogy már milliós eladási számokat és embertelen megrendeléseket képzelt maga elé. Végül bólintottam, jelezve, hogy este felé küldöm majd a kis dokumentumot, majd miután roppant illedelmesen elköszöntem, már indultam is, ugyanis négy óra felé járt az idő, én pedig szinte éheztem. Végül egy háztömb földszintjén lévő pizzériában végeztem, ahol az egész étkezés közben Rapmonnal írogattam, de Jimin is belekontárkodott olyan üzeneteket, mint „Még mindig elveszek a gyönyörű tengerkék szemeidben", vagy „szívem folyamatosan feléd húz". 

Az első néhány ilyennél jó magasra húzódtak a szemöldökeim, de ezeket mindig követték olyan szókapcsolatok, mint „Jimin volt", „megrugdosom Jimint" és hasonlók. 

A buszon is folytattuk az értelmes eszmecserénket roppant fontos dolgokról, mint, hogy a fiúk összevesztek azon, hogy a repülőn ki üljön az ablak mellett, és Jin úgy bedurcizott, hogy magára zárta az ajtót és csak akkor lehetett ki imádkozni a szobájából, amikor megéhezett. Sajnos, mikor megérkeztek a matrac-özönt szállító emberek, kénytelen voltam elbúcsúzni az Ázsiaimtól és segíteni a munkásoknak olyanokban, mint az ajtó tartása, a vendégszoba megmutatása és hasonlók. Szerencsére hamar sikerült elintézniük a dolgaikat, így már írtam is Namjoon-nak, de vissza csak egy „Bocsi, próbálunk" üzit kaptam, így elkezdtem azon gondolkodni, hogy mégis mit kezdjek magammal. 

Végül arra jutottam, hogy a legértelmesebb az lenne, ha elmennék meglátogatni a mamám. Szerencsére nem lakik messze, fél óra sétával, szóval felraktam Blue-ra a pórázt és a nyakörvet, előkutattam a fejhallgatóm, majd elindultam a szokásosnál forgalmasabb kertvárosi utcákon, miközben a Fire üvöltött a fülemben. Nem vagyok különösebben nagy rajongója a bandának, de mivel a barátaim, és tényleg tetszik a zenéjük, konkrétan tele van velük a telefonom zene mappája. Lassan, ahogy egyre közelebb értünk mama házához, Blue is felismerte a környéket, és teljesen bezsongott. Mama mindig ad neki a sütikből, amiket süt. A kertkapun is alig léptem be, máris nyílt az apró ház ajtaja, és mami azonnal a verandáról kezdett el integetni nekem.

- Szia, aranyom, olyan jó, hogy jöttél. Pont most lett kész a havas kifli – mesélte.
- Szia, mama – köszöntöttem én is nevetve.

Bementünk a házba, ahol Blue már előre megkapta a saját süti-adagját, én pedig segítettem megteríteni mamának a verandán lévő apró asztalkához. Végül a sima beszélgetésből fénykép-nézegetés lett, amit nem bántam. Imádom visszanézni azokat a képeket, amiken Galennel verekszünk. Mindig én nyertem. Fura, de anya előbb lefényképezte a verekedést, és csak utána szedett szét minket.

Végül másfél óra után, amikor sötétedni kezdett, hazaindultam.

All the love, Ch