Harcos Hercegnő

Ha nem gondolok rá...

-És mi a történet vége? - láttam, hogy próbált higgadt maradni, nem kapkodta a levegőt és nem próbált szabadulni a kezeim közül. Nem értettem, miért nem akadt már ki, szinte arra vártam, hogy láthassam az arcán megjelenő pánikot és félelemet, úgy éreztem csak ez tudna visszarázni a valóságba. Felemelte a kezét és rákulcsolta az ujjait a csuklómra. Észre sem vettem, hogy remeg a kezem, ahogy azt sem, hogy a körmeim belemélyedtek a bőrébe és a vére végigcsorgott a nyakán. Ijedten húzódtam el és próbáltam összeszedettnek tűnni.

-Ennyi. Itt a vége, nincs poén csak a fájdalmas igazság. Apám elküldött ezután egy gyors és könnyen felejthető nyaralásra. Könnyebben el lehet felejteni a botrányokat, ha nincs a színen a tornádó aki okozta - nem hatotta meg a beszédem és még mindig rám várt. Valószínűleg a Jonahról szóló történet miatt nem akart elhamarkodottan elítélni. Semmi gond, ebben az esetben szó sem volt ilyenről.

-Mindegy, talán jobb is, hogy feljött ez az eset. Ha minden jól halad előnyünkre kovácsolhatjuk ezt.

-Szóval, vegyük át a dolgokat, a múltban történt valami, amiről nem vagy hajlandó beszélni, de eltűntél és amikor visszajöttél, mindenki őrültként kezelt. Ha a megérzésem nem csal, miután megalakult a csapatod szinte versenyt űztél abból, hogy hogyan okozz káoszt, nem igaz? Egyre több bajt okoztál csak hogy kitöröld az emlékezetükből ami történt? Vagy inkább azért, hogy az emlékeikben megjelenő őrült hercegnő képét adhasd elő - elhátráltam tőle és értékeltem, hogy nem fordult utánam, ugyanis azonnal látta volna, hogy igaza volt. Betalált, a legmélyére.

-Könnyebb ha azt hiszik, hogy őrült vagyok, minthogy gyengének gondoljanak. Az felérne egy halálos ítélettel. Hercegnő vagyok, ha viselnem kell a tetteim következményét, hát legyen.

Gyerünk Lilith, szedd össze magadat. Vissza ültem a helyemre és már nem vágytam az ítélkező tekintetére. Nem akartam elfogadást vagy sajnálatot, csak üresség volt bennem. Az arcán láttam visszatükröződni az érzelmeimet.

Cassian

Nem akartam tovább hallgatni. Megtanultam észlelni az olyan dolgokat, amiket mások nem látnak. Azt kívántam, bárcsak kikapcsolhatnám, bárcsak kivághatnám ezt a részemet, mert nem akartam hallani a hangjából kiszűrődő keserves kétségbeesést, nem akartam érezni a keze remegését a nyakamon, nem akartam hogy folytassa, nem akartam hallani, mert tudtam hogy ez olyan történet amit nem kéne hallanom. Értékeltem, hogy megosztja velem, már amennyit elmondott, de tudtam, hogy képtelen lennék elviselni az igazságot. Ha megtudnám mi is történt, az nem csak őt törné össze, hanem engem is.

Sejtettem hogy nem két napra tűnt el, a szemeiben a legmélyebb üresség fogadott amikor felhozta ezt. Mintha összetörték volna, és neki egyedül kellett volna helyrehoznia mindent. Nem tudom, pontosan miért ölte meg az őrét, talán soha nem is fogom megtudni, de nem érdekelt. Már nem egy névtelen hercegnő volt számomra, nem tudtam nem foglalkozni a fájdalommal ami belőle áradt. Nem érdekelt volna az sem, ha darabokra szaggatja a palotát, ha lemészárolja az embereket, istenem csak soha ne nézzen rám azokkal a szemekkel többet.

-Remélem tudod, hogyha a királynőm leszel, soha nem kell megjátszanod magadat? Nem érdekel mit mondanak majd a nemesek vagy mit pletykálnak az udvarban - mélyen a szemébe néztem, tudatni akartam vele, hogy itt vagyok vele és nem érdekel mi történt vele pontosan, én itt maradok. Nem fog tudni elűzni maga mellől, ugyanis tudom, hogy ezt tervezte.

Nem szólt, csupán végig futtatta a szemét rajtam. Nem tudtam eldönteni, hogy meglepetten vagy félve pillant épp rám, de már nem azzal a megsebzett telintettel néztem szembe. Számomra ez is elég volt...