Életem mozaikja...

Cirka 15 év...

[Megjegyzés: felkavaró történet! Narrátor: egy új karakter.]

Sziasztok!
A nevem Benjamin, Benjamin Pizza.
Igen, tudom, elég viccesen hangzik. De csak hívjatok Beninek. Most én fogok mesélni nektek egy történetet. Méghozzá a sajátomat.

Az egész úgy kezdődött, hogy egy magyarországi kutyatenyésztőnél megszülettem 2007. októberében. Az életem első szakasza itt kezdődött. A testvéreimmel jól eljátszottam és igazán életteli kölyök voltam. Olyan fekete, mint a korom és olyan csibész, mint egy életrevaló gyerek. De a gazdánk nagyon szeretett minket és tudta, hogy mi az igazán jó nekünk. Egészséges ételeket adott és mindig foglalkozott velünk, amikor csak tehette. Az egyik nap lefotózott minket, gondoltam "jajj, de jó! Családikép! Lehet, hogy még az újságba is bekerülünk?". És valoban bekerültünk. Eladó kölyökkutyaként, fajtiszta skót terrier megbizható tenyésztőtől, oltásokkal rendelkezve.

Apropó oltás! Utáltam, mikor belém szúrták a tűt. Az annyira fájt, és ráadásul le is fogtak azok a kétlábúak, így még elslisszolni se tudtam. Persze, hogy úgy remegtem, mint a nyárfalevél.

Nemsokára rá, hogy lefotóztak minket jöttek az emberek, megnéztek minket, beszélgettek a gazdinkkal, aki egy középkoru nő volt. De a legjobban a simogatást szerettem. Mmm! Az annyira mennyei volt! Aztán egyik-másik vendég kiválasztotta egy-egy testvéremet és elvitték. Annyira irigyeltem őket, mert hallottuk milyen csodás helyen laknak és oda kerültek ők is.

Na de... Eljött az én napom is, mikor rám esett a választás. Egy teltebb férfi jött egyik nap és jól összebarátkozott a gazdimmal. Érdekes ember volt, sokat viccelődött. Elmesélte a gazdimnak, hogy neki már volt két kutyája és most az anyukájának akar egy kis társaságot.

"Milyen kedves és figyelmes." - gondoltam magamban, miközben hallgattam, hogy a testvéreim közül én vagyok a legnyugisabb. Mi tagadás, ez valóban így volt, bár azért én is tettem rosszfát a tűzre rendesen. Ezt bizonyítják a szétrágott bútorok és lábbelik.

A férfi mégis engem választott, így hát elbúcsúztam testvéreimtől és a szüleimtől. Az új otthonom egy tíz emeletes tömbház földszinti kis lakása volt. Egy idősebb hölgy lakott itt. Én csak mamának hívtam, bár az ugatásomból ő sose értette ezt a nevet.

Mama igazán gondoskodó jó háziasszony volt, igazán úrikutya sorsom volt mellette. Külön főzőtt nekem ételt, mindenféle finomságot, hosszan sétáltatott, még játékokat is vett nekem. Viszont a fürdést és a kozmetikázást ki nem állhattam. Mikor feltett a kutyafodrász az asztalkájára én rögtön le akartam ugrani, de ő mindig elkapott. Ismét elfogott a remegés, hát még, mikor oltást kaptam! De utána sokkal jobban éreztem magam, igazi felfrissülés volt a számomra. Mamával mindig több orán át sétáltunk és, mivel a két fia felnőtt volt, ezért az idősebbet ritkán láttam, a fiatalabbik meg mindig elment valahová. Ezért teljes mértékben én köthettem le a figyelmét, mikor ők nem voltak ott. Meg kell jegyezzem, hogy igazán csodás időszak volt ez, a második szakasz, ami a lakásba költözéstől kezdődött.

Teltek múltak az évek, és én is lelassultam mama tempójához. Nehézkesen járt, hajolt, emelt. A kisebbik fia pedig egyre többször foglalkozott vele. Mondjuk ott is lakott, szóval ez természetes. Szépen komótosan sétáltunk haza, mikor a kisebbik fiú, aki elhozott mamához, egy nővel beszélgetett éppen.

Itt kezdődik el az életem második szakaszának lezárulása. Ez a nő igen kedves volt velem, mikor kíváncsian megszaglásztam. De aztán unottan elsétáltam kényelmes fekvőhelyemre és ledobtam magam. Annyira nem érdekelt.