Az nem lehet, hogy csak ennyi volt!
Nem hagyhat itt! Nem akarom, hogy itt hagyjon! 😭 Nem mehet el, még nem! Nem állok rá készen, és különben is mi lesz a tesóimmal?
Esztivel és Zoéval? Matyival és Gáborral? És a nevelőapummal? *sírós hangon* És velem??
Mikor a nagyszüleim haltak meg, akkor is szomorú voltam, bár nem fogtam fel mi is az a halál... Hisz csak 6 éves voltam... De azt éreztem, hogy valami végetért! Valami rohadtul abbamaradt...
Könnyekközt írok neked, hogy te ne lásd az arcomról lecsorduló kis könnycseppeket... Nem is mertelek megkeresni sokáig... Féltem.
Féltem, és úgy érzem most is tartok. Tartok attól, hogy elveszíthetek mindent, megint.
Régebben éreztem ezt az érzést.
A totál egyedüllétet, a nincstelenséget, a semmitéérőségemet, az űrt, ami őrjít és az öngyilkosságot fontoltatta velem.
Kétségbe vagyok esve. Igen. Hiszek Istenben, és tudom, hogy tesz, viszont az érzéseimmel nem tudok mit kezdeni.
Hogy ő rosszul van. Látom... Látom minden egyes alkalommal...
*könnyekgyülnek a szemébe és szortyogni kezd, szipog párat és kifújja az orrát, vesz pár mély lélegzetet, hogy újabb könnyek ne csorduljanak ki, de megint bekönnyezik*
Nem tagadom, megvisel, és látják rajtam. Nem értik, de látják rajzam a családtagjaim.
Azt hitték azért vagyok feszült, mert szakítottam Cicafiúval...
Ó! Tényleg... Neked még nem is mondtam, dobtam. Már nem bírtam őt. Egyszerűen képtelen voltam elviselni, fiúmként tekinteni rá. Kellemetlenül éreztem magam a társaságában.
De erről ennyit.
Most ez mellékes, fiúk után sose sírtam, és tőle -csúnyán szólva- megszabadulva fellélegeztem megkönnyebbülten. Örültem a szakításnak.
Szóval ma, 2021.10. 01-én megírtam anyának, hogy kikészít ahogy ez az egész a padlóra küldi őt. Megmondtam neki ma azt is, amit le is írtam, hogy nagyon szeretem.
Valamiért évekkel ezelőtt megéreztem, hogy mikor anyuék elmennek aznap a kórházba nevelőapum édesanyja meg fog halni...
És para... De tényleg meghalt aznap...
Ami aggaszt, hogy más dolgokat is volt, hogy előre megéreztem (pl. jön egy kocsi, amit nem láttunk, ezért megállítottam a velem lévő személyt; megéreztem már mikor kell mennünk valahova és ezért egy jókor voltunk jóhelyen; meg ehhez hasonlók, csak több nem jut eszembe...).
Ráadásul volt olyan sorozat megérzésem, ami valóra is vált.
Álmok, random estembejutott dolgok, megérzések beigazolódása...
Mindezzel nem is lenne baj, csak annyi, hogy mostanában folytonazon kapom magam olyan ,,forgatókönyveket" pörgetek le a fejemben, amiben anya közeli halála van...
Na, most erre nem mondanám, higy vidám és ,,hú, de jó, mér nagyon várom, hogy valóraváljon!". Mert nem.
Nem akarom!
Még élnie kell!
Nem gagyhat itt, így, még van, amit meg kell éljen!! 😭😭
Bocsi, ma este síró solopartyt rendeztem magamnak, magaimnak. Mert, ugye, hárman vagyok. Leo, Roro és Nao. És a valódiszemélyiségemben dédelgetem ezt a három karaktert, nlha belépek egyikőjük-másikójuk szerepébe, általában ösztönösen és tudatalatt.
Nem akartalak lehangolni. De nemcsak boldogságból és dühből áll az élet.
Most kifejezetten szomorú vagyok. Nem várok semmilyen visszajelzést (de egy szeretet teljes ölelés jól esne valami finom nasi és inni mellett, csak egy kis támogatás,meg se kell szólalni, nem muszáj). Nem kell sajnálni! Mert most is csak azt mutatom milyen vagyok, mikor összeomlik bennem egy világ, mikir kicsúszik a lábam alól a talaj.
De persze nem vesztettem el -hála Istennek- se anyut♥️, se önmagam. Akkor nem tudnék írni neked.
Szóval most zenét hallgatok. Kisírtam már végre magam. Remélem. Ám simán lehet, hogy van még a szőnyeg alatt...
Szép napszakot! Nekem meg jó éjt... *mosolyogva alszik el egy megkönnyebbült sóhaj után*
أنت تقرأ
Életem mozaikja...
غير روائيA saját történetemet írom le. Inkább magamnak, mint másnak, de Miki alkalmából megosztom. Lesznek benne fura történések, megfogalmazások- és olyanok, amiket nemigazán tűr el a nyomda papír... talán. Úgy olvashatod, ahogy épp eszembe jut. Mintha pon...
