Életem mozaikja...

Óvó néni!

FIGYELEM! A KÖVETKEZŐ TÖRTÉNET NYUGALOM FELKAVARÓ LEHET!! NEM VALÓDI TÖRTÉNETET ÍR LE!

Egy ragyogóan sütött a nap hétfő reggel. A kis ovisok vidáman, vagy álmosan és nyűgösen lépdeltek az óvi felé. Bent, a csoport szobában a jókedvű óvónő üdvözölte a kis mackó csoportosokat és szüleiket.

Már javában játszottak a gyerekek, mikor a dadus meghozta a tízórait. A kis mackókat az ifjú óvónő asztalhoz ültette, miután mindegyik gyerkőcöt elküldte kezet mosni és leellenőrizte.

A csoport szépen, csendben ette a gyümölcsöt, hiszen ők már középsősök voltak és márcsak három hónap volt hátra a nyárig.

A dadus férehívta az óvónőt és elmondta, hogy az igazgatónő beszélni akar vele, méghozzá sűrgősen. Az ifjú óvónő furcsállotta a helyzetet, és kissé meg volt illetődve a dadus félelmet leplezni próbáló arcától. Ám mégiscsak a dadusra hagyta szíve csücskeit és elindult az igazgatói irodába.

-Áh! Padu! De jó, hogy ilyen hamar jöttél! Ülj csak le a kanapéra! Kérsz kávét vagy egy csésze teát? -kedveskedett az igazgatónő, mikor meglátta az ifjú óvónőt. A túlzott mosoly, a kimért gesztusok, a párfokkal megemelkedett hangsúly és a kínálás gyanus volt.

-Szervusz, Anikó! Igen, kérek egy kávét, most nagyon jól esne. -Padu leült a kanapéra és az igazgatónő máris töltött két csésze kávét, s miközben átadta az egyik csészét, tett bele cukrot, kevergette és szintén a kanapéra ült, nem is olyan messze Padutól.

-Tudod, azért hívtalak most, mivel sűrgősen el kell mondanom valamit... -mondta Anikó, miközben a kávéjába belekortyolt. Már nem volt az arcán se mosoly, se a ráerőltetett nyugalom. Zavart volt és zaklatott, a szeme kissé ködös a könnytől.

-Mi a baj, Anikó? Látom, hogy nem vagy jól. Hozzak esetleg...

-Nem, kedves vagy, de ne hozz semmit! -megtöeli a szemeit és kifújja az orrát, majd Padura néz, és mintha valami megcsillanna a szembogarában. A félelem. Az ifjú óvónő még sose látta ilyennek az igazgatónőt, bár csak öt éve dolgozik ennél az óvodánál, de mégis meglepte ez a szituáció.

-Akkor hallgatlak. Miről lenne szó? -beleivott a kávéjába, hogy bizonytalanságát leplezze. Azonban kíváncsi tekintete Anikón maradt. Aki félre nézet, többször is szóra nyitotta száját, próbált Padu szemeibe nézni, de csak kínlódott. Öt percnyi vívódás után - mikor már Padu is tűkön ülve várta a választ, a kávéját félig meg is itta -, elmondta miért van ez az egész.

-Emlékszel a Kiss Zéténykére? Aki tavaly előtt ballagott el? -kezdett bele Anikó végül, bár tartott tőle mit reagál az ifjú óvónő. Hisz olyan fiatal, olyan törékeny és olyan keveset élt még meg, tartott tőle, hogy a hír összeroppantja.

-Igen, emlékszem. Az első csoportomból ő volt az egyik pörgős gyerek, aki mindig balhéba rángatta bele Bálintékat. - nevetetett fel Padu, mivel már örömmel emlékszik vissza arra az időszakra, ami egykor nehéz volt.

-Valóban, sok borsot törtek az orrunk alá. Mint mikor a leveleket az ablakoárkányokra hordták és a pocsolyákból a vizes leveleket rá is nyomták az ablak üvegre. - nevetett Anikó is.

-A végén pedig ott hagyta Bálintékat, ezért sose hittük el, hogy tényleg ő áll ezek mögött a csínytevések mögött.

-Emlékezetes egy kis fiú volt, annyi szent. - mosolygott az igazgatónő, de már a szomorúság átitatta ismét az arcát, és könnyek gördültek le kíméletlenül. Keserves zokogásban tört ki, Padu átölelte Anikót. Nem értette miért sír.

Kellett ismét öt perc míg az igazgatónő elég lélekjelenlétet erőszakol magára, hogy elmondja végre.

-Zéti meghalt. -mondta ki végül sírós hangon, Padu szemébe nézve. Közben igyekezett nem utat engedni az újból feltörekvő könny áradatnak. Beállt köztük a csend.

-Tessék? Hogy Zéténnyel mi történt? -annyira hirtelen vágta mellbe a hír, hogy fel se fogta. Mintha nyakon öntötték volna egy jéghideg vödör vízzel. Csak pislogott és észre se vette, hogy a kévés csészéje közben kicsúszott a kezei közül.

-Meghalt.

-Hogy?!

-Nem akarlak felzaglatni, Padu. Már ennek a puszta híre is eléggé felkavaró. -megfogta az ifjú óvónő vállát.

-Anikó, kérlek! - kétségbeesés terjedt szét az arcán. Szinte már könyörgött a szemeivel. Anikó lehajtotta a fejét, majd ismét a szemébe nézett.

-Jó. De én figyelmeztetlek, ez nagyon kiboríthat téged, nekem is két óra kellett, hogy Diának elmondjam, miért hívatlak!

-Csak mondd!! -összeszorította ökleit és tágra nyílt szemekkel nézte továbbra is az igazgatónőt. Mély levegőt vett, és belekezedett.

-A nővérével kezdődött... Tudod, a kamaszkor, a ,,ki vagyok én?" korszak elég zűrös. Néha a depresszió is megjelenik, a statisztikák szerint most már egyre gyakoribb ez a kamaszok körében...

-A lényeget mondd, ne kertelj!!

-Zétike nővére is depressziós volt, pszichológushoz járt rendszeresen és úgy tűnt javul a helyzete, de...

-De...?! Mi történt?!? Ankió mondjad már!! -megfogta az igazgatónő alkarját, aki elvette a másik kezét Padu válláról és az alkarjába kapaszoákodó kezére tette.

-A nővérét megalázták két napja az iskolában... Leöntötték festékes vízzel és gúnyolták... Hogy mennyire béna, hogy így összekeni magát és hiába tiltakozott ez ellen, a többiek csak mondták és mondták... Végül előbb elhagyta az iskolát és...

-És??! Mi történt?? -Pdut már a pánikroham környékezte, remegett, nem csak a hangja, de ezégsz testében mitha rángógörcs kapta volna el.

-És haza ment, otthon volt az öccse, Zétényke. Igazából innen csak azt tudom, hogy Zétikét hallották felkiáltani a szülei. Fájdalmasan. Felkiáltani. De mikor oda eohantak, hogy megnézzék mi történt... -Anikó ismét elkezdett zokogni. - már a nővére agyon verte a fém kulacsával, amit ő vett Zétikének szülinapjára. A kislány pedig mikor meglátta a szüleit... Nekik támadt... Az apja lefogta és a kislányt bevitték egy intézetbe, Zétikét pedig már nem tudták megmenteni... -az igazgatónő már nem tudott beszélni a sírástól.

Padu elengedte a karját és zsepit adott neki, majd ő is kifújta az orrát. Csendben nézett a távolba, elmerengett az imént hallottakon. Mélyen érintette az eset, Zétény volt az egyik legnagyobb bajkeverő, de ő tartotta össze a fiúk csapatát is, és ha jó útra terelte Padu, akkor mentek a főkolompos után az úrfik.

Most viszont...már nincs... És a hiánya felfoghatatlan űrt idézett elő... Fájdalmat. Szomorú gyászt. Valamit, ami nem fordítható vissza...és örökre megváltoztatja az ifjú óvónő életét és hozzáállását.

-Miért tette? -kérdezte végül mégis az egyre hangosabban harsogó gondolatot Anikótól, ám ő nem olyan állapotban volt, hogy tudott volna válaszolni. Csak odaadott neki egy papírt, hogy a mai napja és a jövőhete kötelező szabadságként van feltűntetve. -Ezt nem értem... De Anikó, miért küldesz szabadságra?! A gyász miatt?? - lecsöppent egy könnycsepp a kézfejére, ekkor vette észre, hogy sír.

Pedig Padu nem szokott sírni, azonban ez egy igen indokolt kivétel. Mert ez a kisfiú igencsak közel állt a szívéhez, szinte már fiaként szerette. Anikó csak bólintott.

Folyt. köv.

Javíts ki, kérlek!-ben találjátok meg a folytatást!!!!