Életem mozaikja...

Haláli... hehe...

  Régen, amikor kicsi voltam édesapám rendszeresen elvitt magával egyikünket-másikunkat az üzleti útjaira. Mivel akkor egy könyvkereskedő céget vezetett. És mi kis cuki, aranyos gyerekek voltunk azok, akik miatt piszkos életét tovább élhette. Hiába, a manipulálás és a csalás hazugságokkal fűszerezve nem állt távol tőle. És ez azóta se változott, csak annyiban, hogy mi anyához kerültünk, ezzel elszakadva tőle. Mégiscsak van valami jó a válásban. Pedig megélt egyet s mást.

    Na, a halál közeli élményeimből szeretnék neked párat elregélni.
   Ugyebár 7 éves koromig mi Erdélyben éltünk, ahol köztudottan sokkal több és magasabb hegy van, mint Magyarországon. A hegyeken szerpentínek kanyarognak, ezeken lehet közlekedni. Mehetsz ezeken kívűl is, de minek? Ha ott a betonút, meg akkor is, ha hajtű kanyarokat is találsz, meg olykor kiszakadt korlát szakaszt.
  Igen. Ez azt jelzi, hogy voltak, akik már bezuhantak a meredek szakadékba. És elhiheted nekem, nem poénból, vagy mert hű de ki akarták próbálni milyen is autóval ,,repülni".

  Nos, egyszer egy esős napon, félhomályban fölfelé menet haladtunk a kisteherautó nagyságú gépjárművel.
  Édesapámról még annyit, hogy (nem tudom és nem is értem miért) életveszélyesen vezet.
   Tulajdonképpen miatta félek a gyorsaságtól, sötétségtől, egyedülléttől, tömegbenléttől és még ki tudja mitől.
   De ezzel nekem kell megküzdenem. Ő elrontotta a gyerekkorom, én meg fel kell dolgoznom ezt a veszteséget és egészséges felnőttként élnem a normális és átlagos (amennyiben átlagos és normális *harharhar*-műkacaj) életemet.
  Visszatérve a szerpentínre... Szóval vezetett felfelé... És meg akart előzni egy kis kamiont... Kanyarban...
  KANYARBAN!! Ember! Minden épeszű kerszt tanult tudja, hogy kanyarban NEM Előzünk, mert nem belátható, hogy jön-e bárki is szemből.
  Emlékszem, hogy jobbra kanyarodtunk... És mi jön velünk szembe lefelé? Na mi?
  Hát persze! Egy kamion! Nem hogy megijedtem, de még a vér is megfagyott az ereimben.
   Ember! Tudod te, hogy milyen érzés, mikor látod közeledni a kamiont és elkezdesz imádkozni, hogy ,,Istenem, segíts!"?
  És tényleg egy csoda, hogy még csak nem is súrolta egymást a két jármű, éppen hogy elfértünk. De senkinek sem kívánom ezt az érzést.
  Utána nem is tudom már meddig remegtem arra gondolva, hogy ,,túléltük!... Hallelúja!!" És újból és újból lejátszódik a fejemben ez a jelenet...
  Ez az egyik vakuemlékem.
 
  A másik, ami igazából többször is előfordult talán, hogy nem voltak nála az iratok... És ugye magával vitt... Na meg, persze a határontúlra kellett mennie... Könyveket is szállított... Nos, kitaláltad mit csinált?
  Igen? Nem? Akkor elmondom, azaz leírom:
  Elrejtett a könyves ládák között, amik olyan nehezek voltak, hogy fel se tudtam emelni. Emiatt is féltem, nehogy rám essen, de hála Istennek nem esett bajom. A román határőrnek nem mondta, hogy én is ott vagyok.
  Nyílván, úgy nem lenne gyerekcsempészés. *szemforgatás* Meg amúgyis előtte mondta, hogy ne szólaljak meg. Csak gubbasztottam a szűk búvóhelyemen, még tíz éves se voltam.
  De nem ez volt az első, hogy szabálytalanul vitt el, se az utolsó.
 
  Mikor negyedikbe kellett mennem, fogott minket (én és a három tesómat, mi édes testvérek vagyunk) és elvitt Sopronba... ,,Meglátogatjuk a nagyit" címen.
  Természetesen nem vitt vissza. Anya előtte is mondta, hogy válni akar. Ezzel a lépéssel pedig még inkább okot is adott rá. Így kezdődött a cirka négy évig taró válóper meg egyebek.
  Gimiskoromra lett vége a pernek, ha jól emlékszem.

   De váltsunk témát. Mikor vidámparkban voltam, akkor kétszer is rádöbbentem, hogy utálom a sebességet.
   Egyszer a hullámvasúton, ami nem volt se nagy, se látszólag félelmetes. Nos, te tudod jól, hogy nem szokásom trágár szavakat használni... De ott, szégyenlem,  viszont amilyen káromkodás eszembejutott kimondtam. Miután leszálltam róla remegtem és mehfogadtam, hogy nem ülök fel hullámvasútra, max kisgyerekeknek szántra, mikor lesz majd gyerekem. :)
   A második gépezetet fogalmamsincs hogy hívják, ott is sikítottam. Azt hittem le fogok zuhanni. És megbizonyosodtam arról, hogy tériszonyos is vagyok.

   Tériszonyról jut eszembe... Elsős lehettem, mikor egy osztálykirándulás alkalmával bejártuk az egyik romániai sóbarlangot. Ott volt egy mély szakadék (/árok, nem az nem lenne ilyen mély... Hmm... Na mindegy), aminek az alját sötétség fedte. Egy keskeny falécekből épített járóhelyen kellett menni. Én meg annyira féltem, hogy nem mertem a fapallókon kívűl másra nézni. Megpróbáltam, de olyan rettegés fogott el, amit nem tudtam hova tenni. Ám amikor a fát néztem (valami fura gondolat miatt attól tartottam, hogyha nem nézem, akkor le fog szakadni alattam) nem remegtem, és enyhén biztonságban éreztem magam akkor.
  Pedig az agyam felfogta, hogy ez abszurd. Miért zuhannék le? És mégis miért esnének le a lécek, ha nem tartom őket szemmel?

   Másik szintén romániai eset, a ,,vízesésen" (vagy találóbb rá a zúgó) való lesodródás.
   Egy szép napsütötte napon történt. Úszógumival és kislányos boldogsággal örültem a kellemes víznek. Viszont, sajnos túl közel evickéltem a zúgóhoz és elkapott az áramlat. Nem sokra emlékszem, csak arra, hogy egyik szikláról a másikra pattantam, mint egy gumilabda. Még jó, hogy rajtam volt az úszógumi.
  Aztán, mikor majdnem leértem édesapám elkapott. Kivitt a partra, közben hallottam, hogy valamit beszél hozzám, de mára már feledésbe merült.
   Meg a sokk is éppen elég nagy volt ahhoz, hogy az élményből ennyi maradjon meg. Azután már nem merészkedtem a minivízesés közelébe.

Nos, egyenlőre ennyit akartam. Szép napszakot! ;) És vigyázz magadra! Bárhol lehet veszély, de ha vannak angyalok körülötted, mint nekem vagy másnak, akkor van egy bizonyos védettséged.
(＾∇＾)ﾉ♪