Életem mozaikja...

Áprilisi történetek... (:

2001. április.
Romániában kiküldték a kötelező katonai szolgálatra a behívókat. Az utolsó besorolás. Utána már nem hívtak be senkit így, ezért, mivel eltörölték.
A férfiak, a fiatal behívottak egy része természetesen nem akart elmenni.
Nem bírták a tekintélyt, a fegyelmet, ne talán azt a nyomást, amit feltételeztek, hogy nekik az már túl nehéz és kényelmetlen.
Sokak keresték a kiskapukat. Betegség.... Nem megfelelő fizikum... És erre segítségül szolgált az is, hogy a két gyermekes családapákat sem hívták be.
Pedig lehet jót tett volna nekik. Talán. Megértem, hogy van pro és kontra érv. De kíváncsi lettem volna, ha ők is mentek volna vajon meghaltak volna, tropára ment volna nekik is a lelkük vagy csak szimplán kikupálódtak volna és normális férfiak lettek volna végül...?
És, hogy miért így kezdtem? Mert köze van hozzám.
Fura. Hogy édesapám 10 gyereket akart anno. De képtelen volt jó apa lenni. Tökre hazavágták a jellemét. És, amúgy nagyon jó fej lehetett volna, ha nem tért volna olyan útra, amilyenen most is van.
Felmerül a kérdés bennem újra és újra, mit tehetek én ezzel a helyzettel?
Megbocsátás. Feldolgozás. Elengedés.
Mivel akkor, mikor őt 2001-ben behívták... Akkor határozta el, hogy hozzanak össze még egy gyereket anyummal. Hogy ne kelljen beállnia.
De bezzeg a hűséget csak szóban ismerte...
Megvalósítani nem tudta.
És így történt, hogy 9 hónappal később, 2002. januárjában megszülettem.

Anyum szeretett volna 2 gyermeket. Hogy az első ne legyen egyedül.
Ám tartott attól, hogy lánya legyen. Mivel azt hitte nem tudná hogy kezelje. Hisz az ő szülei is őt fiúnak várták. Ferinek hívták volna. És félt, hogy valamit elront.
De az a helyzet, hogy mi mind emberek vagyunk. Gyereket nevelni pedig nem mindig könnyű dolog. Viszont megvan a maga szépsége.
Születésemtől fogva jónéhány évig elég nehezen kezelhető voltam. Sírós, betegeskedő, makacs, önfejű, akaratos... stb.
Nagyon fájt, hogy édesapám mindig megígérte anyának, hogy majd otthon maradhat a gyerekekkel szülés után. Aztán ezt eléggé elfelejtette, és mostmár értem, miért érzem anyát távolinak és idegennek.
(De ezt csak most mondhatta el anyum, mert kisgyerekként hogy érteném meg, hogy szeret, de nem engedi őt velünk lenni? Csak úgy éreztem, hogy fölösleges vagyok, minek születtem? De komolyan!? Vagy miért nem lettem fiú?! Talán jobb lett volna... De lányként érzem magam boldog pillanataimban, időszakaimban kiteljesedve, úgyhogy jobb így...)
Emiatt Gábor vigyázott rám. De nyolcadikra le kellett szakadnom róla. Mert másik iskolába ment, gimibe. Azóta is csiszolódom, és a barátaim is sokat segítenek, hogy milyen is egy normális élet, család.
Mivel a mozaik család nem normális.
Mivel a válás nem normális, de van, amikor nagyon kell.

Most had váltsak egy könnyed áprilisi történetre...
A Tolsztoj utcában lakott a bátyám egyik akkori osztálytársa, akivel úgy barátkoztunk össze, hogy szembesétáltunk az utcánkon és megkérdezte a tipikus kérdést: ,,Leszünk barátok?"...
Elsős voltam akkor, egyutcában laktunk. Sokszor suli után a délutánokat annál a fiúnál töltöttük. Zsozsoval hárman többször is jó kalandokba merültünk az ő udvarukon, de asszem ő is átjött hozzánk néha. És olyan is volt, hogy együtt mentünk a Weekendre.
És, ha nem tudnád, a Weekend egy strand, nagy parkkal. A vasút túloldalán... Legalábbis, ha tőlünk mentél.
Azon a vasúti átkelőhelyen egyszer betört a bátyám feje... Mivel biciklivel indult és velem affelé a park felé és a dombról lejövet eldőlt, és akkor még nem tudta, hogy az ő egészsége fontosabb a bicaj épségénél.
De visszatérve az áprilisra... Egyik délután átmentünk a megszokott módon Zsozsohoz, természetesen csak házi írás után mehettünk. És nagyban játszottunk, miközben az időjárás úgy döntött, hogy hullat ránk némi esőt. Mi, mint a kis katonák felsorakoztunk az eresz alá, azon tanakodva, hogy meddig fog esni.
Aztán pár perc múlva elállt. Folytattuk a játékot. Újból elkezdett esni kis idő múlva. Beálltunk az eresz alá. És megint elállt.
Ez megismétlődött még néhányszor, aztán Zsozso anyukája kiszólt, hogy menjünk haza, mert barátunknak még meg kell írnia a házi feladatot...
Remélem sejted, mennyire lelombozódtunk, hogy alig tudtunk játszani, és már mennünk is kellett...
Habár most így utólag belegondolva... Zsozso miért nem írta meg játék előtt a háziját? Én is sokszor elhúztam a házi írást, de volt miért gyorsan végeznem. Hát a játék egy első-másodikos kicsinek fontos. Mondjon bárki bármit, a húgomon is látom, hogy neki is fontos, ő most 8 éves.

És legyen egy éves aktualitás is... 2021 áprilisában több hó hullott, mint az elmúlt három év karácsonyi időszakában összesen. Budapesten, Gödöllőn.

Ráadásul április 11-én volt József Attila születés napja, egyben a Magyar Költészet Napja is. Ráadásul egy LKG-s irodalmi pályázat beadási határideje is. Az Írd ki magadból!-é.
Az azelőtti pályázat februárban volt kihírdetve, ha jól emlékszem. Ott két versem volt versenyben. És különdíjat kaptam, hála Istennek! :D
Ez a MEDÁLIÁK ,,Így írtok ti..." nevű pályázat volt.
Ki is tettem a két verset, ha keresed akkor az egyiket az Út a tanárhoz vers gyűjteményemben megtalálod Diák-tanár viszony címmel, és a másikat pedig a Vágy... elnevézű verscsokorban olvashatod Diáktársnak cím alatt. :)

Ohh, eszembejutott még egy szilánk! Mikor ötödikes voltam... felelnem kellett töriből, hogy négyes legyek... Utáltam az ,,évszémra mondd meg milyen eseményről van szó" felelést. És mitörtént?
Válás, herce-hurca és kijelentik, hogy anyánál helyeznek el minket, engem és a három tesómat.
Ezt megelőzte, hogy Gábor, aki akkor csak hatodikos volt, suli helyett a gyermekjólétihez ment. Anya meg érte, így került ő vissza áprilisban Budapestre...
Én, a következő kapcsolattartásra összepakoltam az összes tancuccát és elvittem neki. Mi még akkor nem maradhattunk anyuval.
Akkor mégjobban vallattak édesapámék; ő, az ő anyja és nagyink élettársa, mint azelőtt.
Hazudtam. Rosszul is esett. De muszáj volt. Mert hiába mondtam nekik az igazságot, ők ott tartottak a konyhában. És a szemembe mondták:
,,Hazudsz! Te nem szereted a nagymamád? Az egyetlen élő nagyidat?? Miért nem mondod el az igazat? Anyádnak bezzeg elmondasz mindent, de minket elárulsz... Nem szeretsz?! Miért nem nézel a szemembe? Miért nem akarsz velünk beszélni? Én csak beszélgetek veled..." Stb.
És, mint utóbb kiderült, olyan tanokba merültek bele, amik átkot hoztak rájuk. Édesapám konkrétan járt olyan tanfolyamra, ahol kitanulta hogyan befolyásolhatja az embereket.
De most komolyan!! Kisgyerekekkel ezt meg tenni?!
Eszti húgom kijelentette neki szemtől szembe, hogy anyával akar lenni. Akkor mégcsak 4 éves volt. Mi nem voltunk elég bátra, és ostobán viselkedtünk, nem tudtuk mi lenne a jó... Megalázta, ellene fordított minket, előtte ő volt a kis kedvenc. Neki kellett engedni, ha hisztizett mi kaptunk büntetést.
És utána?
Basszus! Nekünk vett sütit, neki nem és folyton gyomrozta, hogy ,,Látod? Ha apát választottad volna te is kaptál volna. De te elárultál. ..." Stb.
Egy négyévest... Ráadásul a saját lányát... Arröl nem beszélve, hogy baromira fúrt a lelkiismeret, de mégis azt hittem az a helyes, amit tettem...

Na, azthiszem... Jobb lesz, ha itt befejezem ezt. Láttam más keserű sorsát. Tudom, hogy vannak, akik nálunk rosszabbul jártak... De... ezt nem kívántam. Csak egy normális, szerető családot akartam kisgyerekkoromtól fogva őszinte, igaz barátokkal.

Most nehogy elkezdj megsajnálni! Ezt nem azért írtam!! Hanem, ha sz@rban vagy, akkor tudd: VAN KIÚT! Hapedig jó helyzetben vagy, akkor meg figyelem felhívásként. Hogy becsüld meg amid és akid van. Nem mindenki olyan szerencsés.

Én Istenhez szoktam kiáltani, Ő előtte sírni. Ha te is nehéz helyzetbe kerülnél, van úgy, hogy jót tesz ez a sírás és ima, de van, amikor ennél több kell.
,,Segíts magadon, és Isten is megsegít." Hallottam valamikor. De, ha igazán ki akarsz kerülni a verem mélyéből, akkor ideje tenned valamit. Mielött betemetik a sírodat. (És itt most képletesen értsed az előbbi mondatom!)

Például szólj valakinek, hogy szükséged van segítségre... ;)

Tschüss! Vigyázz magadra, és azokra, akik fontosak neked! Ne felejts el szeretni!! <3