Miattad hiszek /Befejezett/

Otthon

Aiden szemszöge:

Ahogy az úton oldalra néztem, megláttam Leot, aki tétován áll, majd hirtelen lép közém és az autó közé. Egy erős lökést érzek magamon, majd minden elsötétült.

Egyenletes csipogásra ébredtem. Azt se tudtam, hogy hol vagyok vagy miért és nem is érdekelt, csak akartam valakit találni, aki tudja, hogy mi van Leoval. Nem kellett keresnem, mert egy orvos lépett a szobába és finoman elmosolyodott.
-Látom minden rendben magával. A barátai már mindent elintéztek a recepción, szóval, majd, ha készen áll, távozhat-adta tudtomra a jó hírt.
-Hol van?-kérdeztem.
-A barátai? Kint várnak...-nézett rám értetlenül.
-Nem. Leo-néztem az orvosra kétségbeesetten és próbáltam valamit kiolvasni tekintetéből, de az teljesen merev volt.
-Ilyen információt nem adhatok ki önnek.
-Kérem. Mondjon valamit. Csak annyit, hogy hogy van. A párja vagyok. És nagyon hálás lennék-könyörögtem, mire egy fájdalmasat sóhajtott.
-1 az 1 millióhoz-hajtotta le fejét. Többet nem kellett mondani. Szívem kihagyott egy ütemet és utána se lett jobb, miután éreztem a ritmusát.
-Haza mehetek most?-kérdeztem rideg hangon.
-Ha ön biztos ebben...
-Igen-bólintottam és kérdés nélkül elhagytam a szobát, pedig még az orvos marasztalt volna, de én határozottan lépdeltem le. Lent Emily és Zack egymásra dőlve vártak valami infót és amint megláttam, egyből felpattantak. A lány hozzám szaladt és a nyakamba ugrott. Percekig csak ölelt és szinte megfojtott, de az amúgy is fojtogató érzés mellett ez már semmi volt. Fejét nyakhajlatomba fúrta és nem eresztett addig el, amíg nem egyenlítette légzését, majd hátrébb lépett és mélyen a szemembe nézett. Látszott rajta, hogy nem aludt sokat és nem volt valami üde.
-Hála az égnek, hogy jól vagy. Mi majd haza viszünk téged, rendben? Ha kell ott is maradok. Nézhetünk valami filmet, vagy rendelhetünk pizzát, vagy... vagy... nem tudom. Amit akarsz-ajánlotta fel, de hangja nem volt határozott. Kicsit remegett és beszéde nem volt összeszedett. Kapkodta a levegőt és a tekintetemet vizslatta, hátha kicsit jobban leszek. Nagyon kedves a próbálkozása.
-Jól megleszek egyedül is-mondtam neki. Hátha neki is jobban esik Zackkel lenni.
-Biztos? Szívesen vagyok veled és nem szeretném, ha bajod esne-aggódott.
-Tényleg nem lesz semmi bajom-mondtam neki. Akárhogy is próbáltam volna mosolyogni, nem ment.
-Hát jó. Leoról nem tudunk semmit, de biztos rendben van-próbált vigasztalni, miközben a kocsi felé kezdett irányítani. Ha tudná, hogy ez a mondat mennyire fáj. A tudat, hogy nincs remény, nem hagy nyugodni. Nem is attól féltem, hogy egyedül maradok, hanem, hogy nem fogom tudni leküzdeni.

Beszálltunk az autóba és el is indultunk hozzám. Csak csendben ültem a hátsó ülésen, de amikor csak bámultam ki a fejemből, azon kaptam magam, hogy szemeimbe könnyek gyűlnek és a torkomban egy gombóc keletkezik. Milyen jól esne sírni. De nem akarok Emilyék előtt kiborulni. Nem akarom, hogy az ő vállukat is nyomja ez a teher. Hiába vigasztalna barátnőm, ha nem érzi azt amit én. Olyan, mintha a lelkemben vihar dúlna és minden villámlás felborítja szívem ritmusát, míg a hangos dörgések eltompítják fejemben a valóságot. És, ha ez nem lenne elég, akkor még a szívem is bebörtönöz egy helyre, ami hiába szép és jó, úgy érzem magam tőle, mintha darabokra hullanék. És a börtönből hiába futok, nem tudok kijutni. A múlt magával ragad és nem hagy nyugodni. Miért így végződött minden? Miért tette ezt Leo? Pedig nekem sokkal mindegyebb lett volna, hogy élek e. Összesen egy embernek vagyok az átlagnál fontosabb. Emilynek. Mindenki más... mindenki más kilépett az életemből. Mintha mindenkinek meglenne a saját őrangyala, aki segít helyre tenni a személy életét és lelki világát. Aki láthatatlanul támogat és mindig ott van veled. Míg nekem, ha valaha is volt ilyen őrangyalom, akkor az valószínű, hogy feladta a szolgálatot. Mert most széthullik a világom. A világom, ami a szeretteimből állt. Kinézve az ablakon kémlelem az eget, ami gyászszínben öltözve adja meg a tiszteletet és a csillagok örömteli csillogásának most hűlt helye és csak egy fekete felhő fátyol takarja a Hold vidám arcát, ami most szintén búskomor színekben pompázik, elrejtőzve a sötétség mögé.
-Aiden-fordult hátra Emily.-Ez nem kérdés, hanem kijelentés. Elmegyünk a Mekibe-mondta ötletét egy erőltetett mosollyal.
-Oké-bólintottam, mire kicsit elmosolyodott. Talán Emilynek is szüksége van arra, hogy én vele legyek? Fogalmam sincs.

Nem sokára meg is érkeztünk és leparkoltunk a Meki elé.
-Zack, te marajd itt. Mi mindjárt jövünk-szállt ki Emily és intett nekem is, hogy menjek. Követtem is, de a bejárat előtt megállt.
-Kimondatlanul mind tudjuk, hogy valami nem oké-fordult felém Emily.-Mi a baj?
Úgy éreztem, mintha egy kést forgattak volna meg a szívembe és nem bírtam tovább, elsírtam magam. Zokogtam, ahogy csak tudtam és most jól esett. Emily szorosan megölelt és tudtam, hogy az ő könnyei is eleredtek. Így sírtunk, hangosan a Meki előtt egy fekete éjszakán, amit szomorúvá tett a tudat, hogy elvesztettem mindent. Vajon a kihunyt csillagok is így érezhetik magukat? Hiába nem fénylenek már, a csillogásuk ugyanúgy megmarad még jó hosszú évekig. Talán Leoval is ez lesz? Kihunyt fényét is még látni fogom? És amikor készen állok elengedni, majd ő is elhalványul? Úgy hiányzik.
-Jobb kicsit?-engedett el Emily és megtörölte szemét.
-Kicsit-szipogtam és egy finom mosolyt eleresztettem.
-Menjünk, vegyünk egy csokis shaket-mentünk be a Mekibe.

Nem soká már a házamban feküdhettem és nézhettem ki a fejemből. Talán még fel se fogtam, hogy mi történt. Csak bámultam ki a fejemből, amikor a csengő hangja zavart meg a gondolkozásban. Kedvetlenül sétáltam az ajtóhoz és leamortizálódva nyitottam ki azt. Bármikor máskor nem zavarna, ha zaklatnának, de miért pont most kell? Amikor még magammal se tudok szembenézni, nem, hogy mással. De ahogy szélesebbre tártam az ajtót, legnagyobb meglepetésemre Henry állt ott. Szinte elfelejtettem levegőt venni, úgy lefagytam tőle.
-Aiden... én... szembeszállok a szüleimmel érted, csak bocsáss meg nekem-a mondata végére már elsírta magát. Csak sokkoltan álltam az ajtóban. Mégis mit tud? És mi lelte? Bűntudata van? Egyáltalán ehhez mi köze a szüleihez? És ezért képes volt eljönni hozzám? Nem tudtam mit tudnék csinálni most, de, amit legjobbnak láttam, az az, hogy megölelem őt. Hiába keserítette meg az életem egy részét és volt ő a főgonosz életem egy fejezetében, jelen pillanatban nem tudtam rá haragudni. Hiába tudtam volna utálni, most nem ment. Ölelése kicsit nyugtatólag hatott és így álltunk vagy 5 percig.

Pár hét kellett hozzá, hogy az életem újból teljesen felboruljon. Mivel még nem töltöttem be a 18. életévem és nincs aki magához vegyen, ezért visszakerültem egy otthonba. Ezzel együtt egy másik városba mentem és nem engedtek vissza abba a városba, ahol életem legszebb hónapjait éltem meg. Mintha a nevelők szava egy kés lenne, úgy vágta el a múltamhoz visszavezető utat. Nem lehettem ott a temetéseken, nem látogathattam meg barátnőm és mindezt azért, mert elvileg nem stabil a lelkiállapotom. Mindenféle gyógyszereket adnak és bezárva tartanak, amitől inkább érzem magam depressziósnak. Így csak nehezebb összeszednem magam. Talán képes lennék rá, de így nem megy. Egyik napról a másikra történt minden és még csak ellenkezni se tudtam. De minden este, amikor az égre nézek és meglátom a csillagokat ragyogni, elgondolkozok a múlton. Anyán, Leon, Emilyn és az együtt töltött időn. És mindig rájövök, hogy Leo, mint az égen ezer meg ezer csillag közül egyetlenegy, ő lesz az ezer meg ezer lélek közül az én kedvesem.

"Fejemben éj van, éjek éjjele,
S ez éj kísértetekkel van tele;      Agyamban egymást szülik a gondolatok,
S egymást tépik szét, mint vadállatok."

(Petőfi Sándor)

Vége

Még lesz egy fejezet, amiben a történettel kapcsolatban lesznek érdekességek, infók meg ilyesmik. Na meg köszönetnyílvánítás és ehhez hasonló dolgok. Köszönöm, ha eddig elolvastad ezt a történetet❤