Miattad hiszek /Befejezett/

Szeretlek?

Úgy több, mint fél óra múlva kész lett a lasagne, addig én pedig állásokat néztem a neten. Annyira belemerültem, hogy rendesen megijedten amikor Leo hozzám szólt.
-Minek keresel te állást?
-El akarok, majd menni dolgozni.
-Miért?
-Hogy pénzt keressek.-mi másért?
-De csak 17 éves vagy. Én azt hittem te, majd fogsz menni egyetemre.
-Felejtős. Mindegy. Tényleg, Anya nem keresett?-jutott eszembe.
-Nem, de írtam neki SMS-t.
Egy kicsit elszomrodtam a hír hallatán, de azzal nyugtattam magam, hogy biztos látta az üzenetet és nem tartotta fontosnak, hogy visszahívja Leot.
-Oké.
-Hiányzik az eddigi életed, ugye?
-Őszíntén? Nem tudom. Minden sokkal könnyebb volt. A napom abból állt, hogy túl éljem valahogy azt a borzalmas iskolának nevezett helyet, utána pedig amint hazaérjek tanuljak aztán meg este lefeküdjek. Nem hiányzik, mert borzalmas volt. Most mégis néha jobban félek, mint az előző iskolámba.
-Ott bántottak?-kérdezte. Nem válaszoltam. Egyátlalán nem volt kedvem most vele lelkiznem.
-Szóval igen...-válaszolta meg saját kérdését.
-Nincs kedvem erről beszélgetni.
-Rendben. Kész van a kaja. Éhes vagy?
-Eléggé.-mondtam, de valahogy visszagondolva az eddigi életemre, hangulatom nyomottá vált, amit próbáltam elkerülni, de most még a betegségem is adta alá a lovat. Leo elém tolt egy adag lasagnet. Nagyon jól nézett ki és biztos voltam benne, hogy isteni, mégis két falatnál többet nem tudtam belőle enni. Kezdett egyre több emlék a felszínre törni ami nem tett jót lelkiállapotomnak. Eszembe jutott, amikor elfelejtettem megcsinálni a matek házit és amiatt az osztálytársaim megrugdostak úgy, hogy utána szépen kiadtam magamból a gyomrom tartalmát. Szinte most is éreztem mennyire fájt és bal kezemet finoman hasamra csúsztattam. Ebben az iskolában minek köszönhetően nem történt ilyen? Vagy inkább kinek? De furcsa is, hogy már több hónapja nem vertek meg csak úgy. Megtudnám szokni.
-Mi a baj? Nem ízlik?-kérdezte Leo.
-Dehogynem. Finom.-és ezt őszíntén mondtam.
-Csak?
-Fáj a hasam.-adtam meg a választ. Nem volt most semmilyen ételhez sem gusztusom, de minél tovább gondolkoztam annál több ilyen emlékkép jutott eszembe. Kigúnyoltak, megvertek, lenéztek... most is ugyanúgy tekintenének rám.
-Már vége.-Leora pillantottam. Mintha olvasott volna a gondolataimban, egy bíztató mosolyt küldött felém. Jól esett a szándéka, de utáltam, ha valaki látja azt, amikor sebezhető vagyok. Megráztam a fejemet és elhesegetve a gondolataimat megpróbáltam tovább enni. Sikerült is lenyomnom az egészet és utána nem voltam különösebben rosszul, szóval büszke voltam magamra. Miközben Leo a tányérokat mosta én pedig győzködtem, hogy tudok neki segíteni, csengettek.
-Emilyék azok. Nyisd ki.-boldogan mentem az ajtóhoz és amint kinyitottam a nyakamba ugrott a lány.
-Szia. Hiányoztál.-mondta és szokásához híven elkezdett csacsogni.
-Mi felmegyünk a szobába.-közöltem Leoval és Zackel aztán felmentünk. Amint becsuktam magam mögött az ajtót és leültünk az ágyra, Emily egyből letámadott a kérdéseivel.
-Na? Mi van veletek?
-Leo... nem tudom mi van velem. Az elmúlt napban tök figyelmes én pedig kezdek teljesen megőrülni.
-Azt hiszem ezt hívják szerelemnek.-mondta Emily elégedetten.
-Dehogyis. Nem tudnék úgy tekinteni rá, de tegnap óta nagyon sokat agyalok rajta. Ez normális?
-Hiába tagadod, te szerelmes vagy.
-Ez nem igaz. Nem érted... tudod van az a karamellás csoki amit te annyira utálsz.
-Aha.-mondta furán.
-Hiába utálod mégis mindig eszel belőle, ha van éppen, nem? És te se tudod elmondani mi miatt.
-Jézusom.-nevetett fel.-Úgy érzem a te problémád komolyabb, mint ahogy én azt gondoltam. Te nem azt érzed amit te gondolsz, hanem azt amit ő.
-Hogy?-ezt most nem értettem.
-Beléd zúgott! És a farkasok általában egy életre választanak párt és ilyenkor a másik fél is elkezdi érezni ezeket a dolgokat, mint te. És aztán legtöbbször lesz valami, de lehet, hogy nem.
-És nekem mi közöm a farkasos dolgokhoz?
-Neked semmi, de Leonak annál inkább és ezért érzed magad olyan furának.
-Nem... ez hülyeség.-próbáltam inkább magamat meggyőzni, de valahogy Emily szavai igaznak tűntek.
-A helyes utat válaszd, ne az egyszerűt.-már megint kezdi.-Velem és Zackel is így kezdődött.
-És most mi van veletek?
-Nem fogod elhinni, de tegnap összejöttünk.
-Mi? Komolyan? Hogy?
-Hát így naplementekor elmentünk sétálni és próbált megnyugtatni, hogy minden rendbe lesz veled. Aztán így tök romiba elkezdtük egymást nézni és megcsókolt. El se hiszem.-mosolygott szerelmesen.
-Nagyon örülök nektek!
-Én is. Tényleg, amúgy hogy vagy?-érdeklődött.
-Eltört a karom szóval, majd 4 hét múlva vissza kell, hogy menjek, és kicsit beteg vagyok, de amúgy ezeken kivűl minden oké.
-Ennek örülök. Amúgy tudod, hogy milyen nyugodt a suli, úgy, hogy se Leo se Henry nincs? Most az összes dolog Zackre hárul, de legalább nincs olyan nagy feszültség.-mesélte.
-Henry sincs suliba?
-Dehogy. Hála az égnek, de biztos tervez valamit.
-Ahj...-dőltem el az ágyon.
-Ne aggódj. Minden megfog oldódni.
-Remélem. Majd elkérhetem tőled az órai munkákat és házikat?
-Az jó, ha messengeren elküldöm, mert tuti itt hagyom a cuccaimat.
-Nekem oké.
-Oksi. Mi szerintem lassan indulunk, de, ha van bármi akkor hívj.
-Jó.

Lementünk a nappaliba, ahol Leo és Zack elég furán néztek ránk. Én nem értettem mi bajuk, de láthatólag Emily tudhatta, mert szemforgatva ciccegett egyet.
-Mehetünk?-kérdezte Zack.
-Aha.-ölelt meg még gyorsan Emily aztán elköszöntek és elmentek. Egy nagyot sóhajtottam és Leora néztem.
-Mi az?-kérdeztem miközben megnyitottam a telefonomat hátha Anya írt, de nem...
-Komolyan ilyen lányosan szoktatok beszélgetni?-kérdezte elmosolyodva. Eltettem a telefonomat és úgy néztem Leora, mintha szellemet látnék. Ezek ki hallgatták a beszélgetésünket? Egyszerre éreztem pánikot és dühöt. Most... most mi van?
-Ti hallgatóztatok?!-háborodtam fel, de hangomba hallható volt az ijedség. Elnevette magát szerencsétlenségemen.
-Én nem, csak Zack.-értetlenül néztem rá.
-És...?-sürgettem tovább mondandójában.
-Nem tudtam meg semmi személyeset.-jelentette ki. Nézésemmel már a sírját ástam.
-Esküszöm...!-lehunytam szemeimet és egy mély levegőt vettem. Nekem lőttek volna, ha megtudta volna amiket mondtam. Jézusom!
-Hűha, ilyen kínos dologról volt szó?-feszítette tovább a húrt aminek köszönhetően arcszínem kezdett egy paradicsoméhoz hasonló lenni. Égtem, durván.
-Nem...-kezeimmel eltakartam vörös arcomat.-Nem nézünk inkább valami filmet?
-Mit szeretnél nézni?-mosolygott rám én meg próbáltam egy kicsit megnyugodni.
-Nekem bármi jó, de kaphatnék egy forró teát?
-Persze. Addig keress valamit.-adta kezembe a távirányitót. Hát persze, hogy van Netflixük.
-Mi az a 365 nap?-kérdeztem.
-Nem neked való.-válaszolta egyszerűen. Ezt mire értette? Mindegy. Sok keresés után végre megállapodtam egy filmen amit már megakartam nézni egy ideje, de soha nem jutottam el odáig. Így hát kiválasztottam a Tőrbe ejtvé-t.