Miattad hiszek /Befejezett/

Hiányoztál

A gipszemet már levették és november 5.-e van. Ez csupán annyit jelent, hogy mindjárt jön a hideg idő. Már ígyis van, hogy reggel csúszos az út. Szeretem a telet, de most igencsak szomorúvá tett. Körübelül egy hónap telt el és nem tudtam meglátogatni Anyát. Hiába hívtam a kórházt vagy mentem be, nem engedték. Indok pedig nem volt. Egyre rosszabb lett minden és alig bírom.

Éppen a suliból tartok hazafelé. Esik az eső szóval már felkészültem az elázásra. Lassan sétáltam haza, amikor szembe találtam magam Henryvel. Igazán jó.
-Mit akarsz?-kérdeztem.
-Most velem jössz.
-Miért?
-Mert én azt mondtam.
-Mi? Nem!-estem pánikba, de nem volt elég erőm, ahhoz, hogy kiszedjem magam Henry szorításából. Az erdőbe mentünk és út közben csatkalozott hozzánk Sarah is.
-Engedj el.-kértem erőtelnül, de rám se figyelt. Egyre jobban kezdtem érezni, hogy nem kéne tovább mennünk.
-Eressz el!-kértem hangosabban, de amikor még jobban megszorította a csuklómat és úgy húzott, megijedtem.
-Engedj el!-kibalátam ijedten és minden erőmön azon voltam, hogy kiszabadítsam magam. Hirtelen egy szürke árny jelent meg. Minél közelebb volt, annál jobban láttam, hogy ő bizony Leo. Már emiatt is ráncigáltam magam. Hagyjanak már békén! Egy szempillantás alatt változott át és gúnyosan elmosolyodott.
-Mondanám azt, hogy meglepetésként ért, de a barátnőd lelőtte a poént.-erre Henry Sarahra nézett aki ijedten hátrált. Henry elengedett engem és mindketten farkassá változtak. Már itt tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent, de Leo elkapta a csuklómat és húzni kezdett. Nem akartam hátra nézni, de hallottam a nyüszítést, ami feltehetőleg Sarahtól jött. Nem akartam, hogy valaki miattam szenvedjen, mégha az a valaki olyan, mint Sarah.
-Ne! Eressz!-ráncigáltam magam Leo szorításában. Nem engedett.-Azt mondtam eressz!-téptem ki magam kezei közül és visszafele kezdtem rohanni. Még nem voltunk messze szóval nem kellett sok, hogy odaérjek.
-Hagyd békén!-kiáltottam Henrynek, akinek látszólag nagyon nem tetszett Sarah árulása. Szegény lány farkasalakban, a földön fekve nyüszögött és látszott rajta, hogy nincs jól.-Engem akarsz, nem? Akkor őt hagyd békén, kérlek.
Leo mögöttem állt és figyelte az eseményeket. Tudtam, hogy meg fog állítani, de nem hagyhattam, hogy Henry ezt tegye Sarahval. Henry visszaváltozott és gonoszul elmosolyodott.
-Tudom, hogy úgyis visszahátrálsz majd. De miért is kéne neki szenvedni miattad?-tudtam, hogy csak provokál, mégis bevettem.
-Te ennyire idióta vagy?-rántott vissza Leo.
-Hagyj békén!-hiába próbáltam küzdeni az ellen, hogy ne cipeljen el, nem ment. Henry pedig csak egy győztes vigyorral nézte. Nem tudta, hogy ez lesz, de, ahogy Leo is mondta, szeret játszani az áldozataival. Beteges módon teszi tönkre a lelkivilágom. Azt akarja, hogy féljek tőle, hogy utáljam. De már ígyis rettegek. Leo pedig már nagyon unt engem. Rángattam magam, kiabáltam vele, de mind haszontalan. Mivel zavarónak találhatta, hogy hátráltatom menetét, így egyszerűen vállára kapott és úgy cipelt tovább. Már könyörögtem neki és hangom el-el csuklott a kezdetleges sírástól, de nem érdekelte.
-Akármit megteszek csak hagyj békén.-kérleltem olyan hangon, mintha a halálomon lennék. Ami részben ígyis volt. Letett, de csak azért, hogy kinyissa a házuk ajtaját.
-Menj be!-szólt rám.
-Haza akarok menni.-hangom elcsuklott és éreztem, hogy a szemem megtelt könnyel, de nem akartam sírni.
-Leszarom.-csak ennyit mondott én pedig nem hadakoztam tovább, bementem. Mivel már novemberben eléggé megszokott a korai sötétség, nem lepődtem meg azon, hogy kezd sötétedni. Viszont az annál jobban kiakasztott, hogy telihold készül feljönni. Leonak is feltűnt, mert csak még idegesebb lett. Én a sírás szélén állva néztem, ahogy ő idegesen gondolkozik és látszólag nagyon gyűlől. Ezért utálom magam. Mindenki életét tönkre teszem. Azt hittem tetteim miatt majd megutál és vége lesz kettőnk ügyének, de tévedtem. Tudtam, hogy mit érez most Leo. Én is éreztem. Haragot, fájdalmat és vágyat... szexuális vágyat irántam. És, ha jól érzem, ezt a telihold váltotta ki. Ne meg a hosszú idő, amíg nem beszéltünk, felerősítette ezt. Leo is látta rajtam, hogy tudom mit érez, mert csak haragosabb lett.
-Mit bámulsz!?-emelte fel hangját idegesen. Most akartam legkevésbé itt lenni.

Csuklómnál fogva felráncigált az emeletre és belökött egy szobába.
-Te maradj itt.
-Miért?-kérdeztem remegve.
-Mert.-rám akarta csapni a szobaajtót, de én nem engedtem neki.
-De én nem akarok. Nem akarok itt lenni.
-Itt maradsz!-kiabált rám rekedtes hangon és szemei mintha sötétebbek lettek volna.-Bassza meg.-suttogta. Már késő volt gondolkodnom azon mit tegyek.
-Leo...-remegett meg a hangom. Nagyon féltem, mert éreztem, hogy Leo már nem tudja uralni magát. Én hülye meg csak feszítettem a húrt.
-Maradj már csendbe!-a falnak hátráltam, de ő követett. Egyik kezével megfogta csuklóimat, amit igen erősen szorított, másik kezével pedig a derekamat, hogy véletlenül se tudjak menekülni. Szemei fátyolosak voltak és, mintha a telihold alkohol lenne, úgy vette el Leot a tudatától. Célba vette nyakamat és szívni kezdte. Először csak finoman, de ez is kellemetlen volt. Én nem akartam ezt. Aztán egyre durvábban harapdálta és farkas léte lévén, hegyes szemfogaival felsértette a bőrömet. Éreztem, hogy a vér lassan lefolyik nyakamon. Ekkor talán kicsit visszatért az igazi Leo és engedett szorításán, aminek köszönhetően eltudtam tőle szabadulni. Kifutottam a szobából, becsapva magam mögött az ajtót. Egy pillanatra megálltam és visszanyeltem könyeim,  aztán lefutottam a lépcsőn és ragtapaszt mentem keresni, de legnagyobb meglepetésemre Kathreennel találkoztam össze.
-Aiden, miért vagy ilyen ijedt és miért vérzik a nyakad?-keresett elő nekem ragtapaszt.
-Telihold van... és Leonak én vagyok a párja. De most még haragszik is.-estem pánikba. Egy ragtapaszt tettem sebemre és segélykérően Kathreenre néztem.
-Menj haza. Az lesz a legjobb.
-Nem. Leonak nem.
-Bántott téged.
-Nem szándékosan és fáj neki, ha nem vagyok vele.
-Érzed?-kérdezte.
-Igen. Érzem, hogy szenved.
-Beszélni fogsz vele, igaz?
-Igen. Azt tervezem.
-Ügyes legyél.-mosolyogott rám bíztatón.

Tudtam, hogy ennek kéne lenni a helyesnek, de féltem. Remegve nyitottam be az ő szobájába és csuktam be magam mögött az ajtót. Az ágyán feküdt és úgy kapkodta a levegőt, mintha egy csomót futott volna. Haja kócos volt és füleit hátracsapta. Szemei furcsán villogtak és hangja is rekedtes volt amikor megszólalt.
-Menj már ki!
-Nem. Hozzád jöttem.
-Minek?-felkelt eddigi fekvőhelyéről és elindult felém.
-Hogy beszéljünk.-próbáltam határozott lenni, de hangom remegett. Mikor odaért hozzám, kezével finoman végigsimított nyakamon és óvatosank megfogta egyik csuklómat. Légzése kezdett egy kicsivel normálisabb lenni.
-Sajnálom.-suttogtam neki.
-Bántottalak.
-Nem akartál.
-De megtettem.-bűntudatot érez. Mondjuk megértem, de akkor is az egész az én hibám.
-Én tehetek róla.
-Miért hagytál figyelmen kivűl?-kérdezte.
-Pont ezt akartam elkerülni, hogy miattam szenvedj.
-Akkor szenvedek, ha nem vagy mellettem.
-Nem igaz. Vonzom a bajt és mindig te vagy az akin az egész csapódik.
-Egy alfának az a feladata, hogy megóvja párját, akármiről legyen szó.-a számat kezdtem rágni, merthogy ennél aranyosabb vallomást még nem hallottam, csakhogy eddig mindig visszautasítottam és gonosz voltam.
-Nem érdemlem meg, hogy így törődjenek velem.
-Az egyetlen amit szeretnék az az, hogy törődhessek veled. Be akarom bizonyítani, hogy mennyit jelentesz.-tuti, hogy még mindig nincs teljesen magánál, de abban is biztos vagyok, hogy őszínte.
-Már rég bebizonyítottad.-mondtam. Óvatosan közeledett felém és finoman felemelte államat. Valóban övé minden jog, hogy ő adja az első csókomat. Ajkait finoman kezdte mozgatni az enyémeimen, majd nyelvével bejutást kért a számba amit meg is adtam neki. Nem tartott sokáig. Maximum 10 másodpercig, de valahogy még ez is sokat jelentett mindkettőnknek. Hátrébb hajolt és szemei is kezdték felvenni eredeti színűket.
-Mondtam, hogy az enyém vagy.-mondta, mostmár sokkal normálisabb hangszínbe.
-Utálom magam.-sziszegtem elvörösödve. Sikerült elérnie, hogy belé szeressek miközben eddig teljesen utáltam őt is meg a szerelmet is. És most így kétségeim csak fokozódtak. Nem akarom, hogy vége legyen kettőnk kapcsolatának, mégis arra juthat a sor.
-Emily is jól mondta. A farkasok egy életre választanak párt szóval efelől ne legyenek kétségeid.
-Miért tudod mindig, hogy mire gondolok?
-Farkas dolog. Meg te is érzed az érzéseimet, ami amúgy elég idegesítő.
-Nekem is.
-Megcsókolhatlak mégegyszer?-gáz lenne azt mondani, hogy örülnék vagy ilyesmi szóval csak bólintottam egyet. Ez a csók már jobban elhúzodott és most én szakítottam meg. Még nagyon új volt nekem ez az egész.
-Fura, hogy így megszelídültél.-mondta és közelebb húzott magához.
-Fura, hogy hagyom.
-Sokáig tartott. 
-Sajnálom.
-Mit?
-Most soroljam?-nevettem fel kínosan.
-Nem mondom mégegyszer, hogy szeretlek, mert már ígyis túl nyálas az egész.-kuncogva hallgattam miként teszi ezzel mégis csak nyálasabbá a helyzetet.
-Oké...-ekkor megkordult a hasam. Valóban nem ettem ma még semmit.
-Csak nem éhes vagy?-mosolygott.
-De.-valottam be. Kimentünk a szobából, le a konyhába, ahol éppen Kathreen takarított. Azt hiszem látta, hogy mi is történt. Csillogó szemeimet látva elmosolyodott. Eltátogtam egy köszönömöt ő pedig biccentett.
-Jó éjszakát.-ment fel az emeletre.