Miattad hiszek /Befejezett/

Sajnálom

Telefon csörgösre ébredtem. Mivel még kint sötét volt ezért feltételezem úgy hajnali 5 körül lehetett. Mire a telefonomat kézbe tudtam volna venni az illető letette. Hála az égnek Leo nem ébredt fel szóval emiatt nem volt bűntudatom. Halkan kimentem a szobából és megnéztem ki hívott. Ismeretlen szám. Mielőtt még tétovázhattam volna, hogy visszahívjam e, vagy ne, újból hívott. Itt már inkább felvettem.
-Igen?-szóltam bele.
-Jó reggelt. Maga Aiden Hope?
-Igen. Miért?-kezdtem sejteni, hogy bizony nem véletlenül hívtak és fontos dologról lehetett szó, ami miatt kezdtem feszülté válni.
-Az édesanyja tegnap hajnalban kórházba került. Azt kérte, hogy csak most hívjuk fel önt.-egy ideig nem szóltam bele a telefonba. Próbáltam megemészteni a hallottakat. Mi történt? Ez mégis mit jelentsen?
-Bemehetek?-kérdeztem.
-Természtesen.
-Köszönöm.-azzal letettem.

5 perc alatt felöltöztem és nem is törődve más dologgal indultam el. Nem érdekelt, hogy rohadtul beteg vagyok és lehet nem pulcsiba kéne lennem,  az sem érdekelt, hogy lábam miatt nem kéne tudnom így futni. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a hajam kócos volt és igencsak kialvatlannak néztem ki. Nem tudom mit hagytam ott Leonál. Nálam volt a telefonom és még az irataim. Ennyi pont elég. Ész nélkül rohantam a kórház felé. Szerencsémre nem estem el egyszer sem a vizes úton. Mire odaértem körübelül úgy nézhettem ki, mint egy másnapos hajléktalan. Csupa sár voltam, a futás közben felvert sártól. A hajam kócos volt. Szemeim alatt sötét karikák húzodtak. A szám ki volt száradva. Az a csoda, hogy így egyáltalán beengedtek a kórházba.
-Jó reggelt!-siettem a recepcióhoz. Lassan már állandó vendég leszek itt.-Layla Hope-ot hol találom?-kérdeztem.
-Hozzátartozó?
-Igen, a fia vagyok.
-Elkérhetném az igazolványát?
-Persze.-halásztam elő farmerem zsebéből.-Tessék.-adtam oda.
-Rendben, második emelet, jobbra a hatodik ajtó.-adta vissza az igazolványomat.
-Köszönöm szépen.

Hiába nyomkodtam a lift ajtaját, lassú volt, így hát a lépcsőnél döntöttem. Nem sokára már az ajtó előtt voltam és egy kopogás után bementem.
-Anya!-szaladtam hozzá. Mindenféle gépekre volt kötve. Mégis miért?
-Hiányoztál Kincsem.-ölelt meg.
-Mi történt?-kérdeztem elcsukló hangon.
-Most ne erről beszélgessünk. Inkább veled mi történt?-kerülte a témát szóval egyenlőre hagytam.
-Velem?-féltem, ha elmondom az igazságot meg fog haragudni, de hazudni se fogok.-Megküzdöttem Henryvel.
-Hogy mi?-szaladt fel a szemöldöke.
-De én győztem.-láttam rajta, hogy le akar szidni, de meglágyult a tekintete és csak sóhajtott.
-Büszke vagyok rád és szerencse, hogy nem történt nagyobb baj.
-Igen.
-És mi van Leoval?
-Nem tudom. Semmi. Fogalmam sincs mit csinálok. Tegnap este pedig telihold volt és...-mondandómat köhögésem szakította félbe. Ez hiányzott.
-Jól vagy?-kérdezte Anya.
-Persze.
-Csak nem megbetegedtél?
-Dehogy. Csak félre nyeltem a levegőt.-ezt ő se vette be, de úgy látszik jobban érdekelte a Leos ügyem.
-Együt aludtatok? Igaz?
-Igen. Van gyógyszered?
-Van.
-Szuper. És tudja Leo, hogy miért jöttél el?
-Nem. Azt se tudja, hogy eljöttem és nem is tervezek visszamenni.
-Miért?
-Csak nem szeretnék. Otthon jól elleszek. Még egy ideig úgyse megyek suliba. Te mikor jössz haza?
-Nem tudom Kicsim. Még sokáig itt leszek.
-De miért? Anya kérlek mond el, hogy mi történt. Mi a baj?-hiába kérdeztem nem válaszolt.
-Menj haza és pihenj.
-Nem szeretnék.
-Menj haza.
-Mond már el, hogy mi van! Meg fogsz gyógyulni?
-Nem tudom...-suttogta maga elé. Ennyi elég volt...
-Anya...-megcsörrent a mobilom, de anélkül, hogy megnéztem volna ki az, letettem.
-Hívtak.
-Tudom, de nem érdekel. Nem szeretném, hogy beteg maradj.
-Kérlek Kicsim menj haza. Majd még meglátogathatsz, oké? Nem lesz semmi baj.
-Szeretlek Anya.-öleltem meg.
-Én is téged.

Kisiettem az épületből és úgy éreztem a mellkasomon egy ezer tonnás súly pihen. Könnyeimmel küszködve siettem haza. Közben megnéztem a telefonomat is. Leo hívott és egy üzit is hagyott, hogy hol vagyok. Én hülye menyitottam így tudja, hogy láttam, de senkivel nem volt kedvem beszélgetni. A maradék távot újból futva tettem meg. A házba beérve lerogytam a földre és csak gondolkoztam. Közben az is feltűnt, hogy a nadrágomat átáztatta a saját vérem szóval mehettem fel a fürdőbe kötést cserélni. Felfogtam mit jelent ez az egész. Anya... Anya feltehetően soha, vagy legalábbis sok ideig nem jöhet ki a kórházból. Miért nem tudhatom mi van vele? És most velem mi lesz? Kitől kérjek segítséget mikor mindenkit ellökök? És ugyan ki segítene? De egyedül nem tudom megoldani. Nem tudok dolgozni és nem tudok egy háztartást vezetni. Mit csináljak? Mély levegőket vettem, amíg sikerült megnyugodnom aztán hozzá láttam a kötésem cserélésének. Meg próbáltam úgy csinálni, mint Leo és szerintem egészen sikerült. Ezután elhúztam a sötétítő függönyöket és aludtam.

Alvásom egész addig tartott, amíg a csengő fel nem ébresztett. Sejtettem ki az és éppen ezért hagytam a dolgot. Egyszer csak megunja, nem? Körübelül 2 perc múlva valóban elment. Nem szeretnék senkivel beszélgetni. Meg nem is akarom, hogy így lássanak. Egy teljesen szétcsúszott csődtömegnek. Pedig az vagyok. Hogy nézhetnék mind azzal szembe, ami most történik?

A hét folyamán még teljesen egymagamban voltam és ignoráltam mindent és mindenkit. Hétfőn még nem vitt rá a lélek, hogy iskolába menjek, de kedden minden erőmet összeszedve indultam el az iskolába, ahol találkozok Leoval, Henryvel, Emilyvel... erre most nincs szükségem. De nem hiányozhatok sokat, mert abból baj lesz. Az osztályból csak hárman hiányoztak szokás szerint. Én leültem a helyemre és bedugva a fülhallgatomat elkezdtem firkálgatni a füzetembe. Képzeletemre bíztam az egészet. Végül egy fekete fehér rózsát firkantottam le. Mire ezzel végeztem, be is csengettek így eltettem a tanórához szükségtelen dolgaimat és a tanárra figyeltem. 5 perccel becsengetés után Emilyék is betoppantak. Tudtam, hogy engem néznek. Tudtam, hogy kíváncsiak. Tudtam, hogy aggódnak, de én rájuk se néztem, csak arra koncentráltam, amit a tanár diktál. Egész nap őket kerültem. Amint kicsengettek kimentem a folyósóra, eltűnve a tömeg között. Vagy úgy tettem, mintha aludtam volna. Csak a tesi volt a húzos. Késtem is 10 percet, mert elkerülhetetlen lett volna, hogy ne találkozzak Leoékkal. Amint betoppantam a tesiterembe, a tanár jól leszidott, majd leültetett. Ilyenkor legtöbbször csak ülni szoktam és Emilyékkel beszélgetek. Szinte imádkoztam, hogy ne legyen idejük ide jönni hozzám. Szerencsémre a tanár nem volt jó kedvébe, így futatta őket és erősítettek. Én még idő előtt kisiettem, hogy egyedül tudjak átöltözni. A öltözőből kilépve, akárhogy is próbáltam elkerülni, találkozott a tekintetem Leoéval. Azonnal elkaptam fejemet és felsiettem az osztályterembe. Tesi volt az utolsó óránk, ígyhát gyorsan haza is tudtam menni.

És ez kábé így volt, majdnem egy hónapig. Ignoráltam őket folyamatosan. Emilynek válaszoltam csak messengeren, de neki is annyit, hogy jól vagyok, csak egy kicsit szeretnék egyedül lenni. Láthatta, hogy baj van, de nem erőltette. Ezen kívűl más nem történt. Henryvel nem találkoztam össze szóval effelől megnyugodhattam. Csak Leoval gyűlt meg a bajom. Már nem tudom mikor, de egyszer azon gondolkoztam, hogy mi lesz, ha elfogy a türelme és már nem kíváncsi rám? Talán most bekövetkezett. Tökéletesen elcsesztem mindent, ami eddig fontos volt nekem.