Miattad hiszek /Befejezett/

Végre nyugodtan

Amikor haza értünk az első gondolatom az volt, hogy boldog vagyok. Nagyon élvezem azt, hogy az örömbe sütkérezhetek és ezt nagyrészt Leonak köszönhetem és vissza szeretném adni neki valahogy. Ki is találtam valamit! Elutazhatnánk valahova. Van egy kis megtakarított pénzem és abból eltudnánk utazni mondjuk Párizsba. Úgyis hasonlóra akartam költeni azt a pénzt és így még jót is teszek vele. Mosolyogva pillantottam a mellettem levőre, aki csillogó szemekkel nézett rám, aztán közelebb húzva magához megcsókolt.
-Van egy rossz hírem-mondta, miután elhajolt ajkaimtól.
-Elhagysz?-kérdeztem.
-Ez a jó hír lett volna-erre csak a vállába ütöttem, mire felnevetett.-Nyugi, csak vicceltem. Azt akartam mondani, hogy anyám meg fog látogatni vasárnap.
-Hogy hogy?
-Csak, hogy ellenőrizze, hogy élek e még.
-Ez is valami, de akkor én holnap haza megyek.
-Dehogyis. Figyelj, beszéltem Anyával és azt mondta, megismerne.
-Gondolom mennyire-dünnyögtem.
-Jó, kétségtelenül nem kedvel és ez nem is fog változni, de, ha már a fia vele van együtt, akkor szeretné tudni, hogy az ki is-simogatta meg fejem nyugtatás képpen. Elhúztam a számat, de azért bólintottam.
-Egy feltétellel!-erre csak megforgatta a szemét, de láttam rajta, hogy mosolyog.
-Mi lenne az?-kérdezte.
-Eljössz velem Párizsba.
-Hogy?-lepődött meg.
-A nyári munkán szerzett pénzt direkt félretettem a későbbiekre és most megtaláltam a megfelelő időpontot, hogy felhasználjam-kissé könyörgöen néztem rá.
-De... egy ilyen út drága.-kételkedik bennem?
-Egy hetet még én is ki tudok fizetni.
-És miért szeretnéd?
-Hogy valamivel megtudjam hálálni és én is eltudjam mondani, hogy tettem valamit érted.
-Teszel te eleget.
-Nem akarsz eljönni?-kérdeztem lelombozódva.
-Dehogynem. Csak nem szeretném, hogy ezt te fizesd.
-De! Kérlek, kérlek!-néztem rá boci szemekkel.
-Jó... örülnék neki, de a részleteket még majd meglátjuk-sóhajtott.
-Oké!-öleltem meg.

Mivel már késő volt, így a hátralévő időben csak filmet néztünk. Leonak sikerült eltalálnia, hogy mi az, amitől egyenesen rettegek. A pszicho thriller filmek, na meg minden horror. De miután megnyugtatott, hogy nincs miért aggódnom, kicsit nyugodtabb lettem. Egészen a film első 30 percéig. 30-at mondtam volna? Inkább 10. Nem tudom mi a jó az Eleven kórban és egyáltalán nekem minek kell ilyeneket néznem? Jó, lehet kissé túlzásokba esek és azért annyira nem volt rossz, de mégegyszer nem nézném meg. Aztán meg gondolhatjátok, hogy ezek után hogy aludtam.
-Leo, én nem tudok aludni-nyöszörögtem.
-Ne legyél már ilyen beszari. Eddig se haltál meg, most se fogsz-morogta. Ő már rég aludt volna, ha én nem vertem volna fel, minden egyes alkalommal, amikor berezeltem valamitől.
-Ha már megnézetted velem, elviseled a nyafogásom-néztem rá szúrósan.
-Bújj ide és aludj-nyújtotta ki kezét.
-Nem nézhetünk valami mesefilmet?-kérdeztem, de azért hozzá bújtam.
-Nézzél, csak engem hagyj aludni.
-Akkor inkább nem.
-Meddig szenvedsz még?-érdeklődött álmosan.
-Jó, abbahagyom. De, ha meghalnék...
-Nem fogsz meghalni-ölelt át és egy puszit nyomott arcomra. Csak ciccegtem egyet, aztán beláttam, hogy gyerekes a viselkedésem. Hát ez igen szomorú. Végül elhesegetve negatív gondolataimat, lassan mély álomba szenderültem. A hétköznapokban az a legjobb, amikor eljön a péntek és végre normálisan ki tudod magad pihenni. Na az mindennel felér.

Csak 10kor keltem fel, ami esküszöm rekord. Mindig ilyen 8-9 fele szoktam kelni. Nem baj, belefér. De azt jól gondoltam, hogy Leo már rég ébren volt, mert nem is volt a szobában. Kár, viszont a konyhába megtaláltam őt is. Épp kávét ivott és a telefonját nyomkodta.
-Jó reggelt álomszuszék-húzott derekamnál fogva magához.
-Nem is aludtam olyan sokat-puffogtam, de már egyből témát is váltottam.-Van müzli?
-Van. A felső polcon-mutatott egy szekrényre.
-Direkt a felső polcon tároljátok, hogy én ne érjem el?-álltam a polcnál lábujjhegyre.
-Majd én leveszem neked-nevetett és miután mellém jött, levette a csokis müzlit. Ezek után komótosan megreggeliztem és közben általános témákról beszélgettünk. Már nem tudom hogy, de szóba került az anyukája is.
-Amúgy azóta, hogy... öhm... anyukád itt járt, beszéltél vele?-kérdeztem.
-Persze.
-Mit? Ha kérdezhetem.
-Biztosítottam róla, hogy nem lesz közöttünk semmi, aztán rá egy hónappal bejelentettem, hogy együtt vagyunk-a fejemet fogva hallgattam. Most komolyan? Ennél kíméletesebben nem lehetett volna tálalni?
-Nagyon kiakadt?-kérdeztem rá, tartva a választól.
-Meg se lepődött. Idézem: "Engem kicsinálsz, őt meg fel. De legalább elfoglalod magad valamivel."
Erre félre nyeltem a müzlit. Hogy? Engem senki nem csinál fel és kétségtelenül el tudom szórakoztatni Leot! Hát nem igazán tudom, hogy erre mit mondhatnék.
-Ez... ezt pozítívan kéne venni?-néztem rá furán.
-Attól függ honnan nézzük.
-Inkább ejtsük a témát-ráztam meg a fejem. Egymásra néztünk, majd mindketten elmosolyodtunk.
Miután ilyen szuperül megtárgyaltunk ezt, felvetettem az ötletet, hogy elmehetnénk... dobpergést kérek... fagyizni!
-Ha pulcsi nélkül mész, akkor talán még tüdőgyuszit ( én kicsiként azt hittem, hogy az tüdőnyuszi:( ) is kapsz-osztotta  meg őszínte véleményét Leo.
-Kérlek!-végülis csak november vége fele jár az idő.
-Oké, de utána ne panaszkodj.
-Jó! Megígérem-néztem rá csillogó szemekkel. Végülis tízóraira mi lehet jobb egy kis fagyinál? Fel is öltöztünk, majd elindultunk a boltba, ahol hála az égnek volt a kedvenc karamellás fagyimból.

5 perc múlva már vígan sétáltunk egy park felé, kezemben az édességgel.
-Ezért igazán kaphatnék valamit-mosolygott rám Leo, kihangsúlyozva a "valami" szót. Nagyokat pislogtam és próbáltam állni tekintetét, de nem ment. Végül megadtam magam. Lábujjhegyre álltam és megpusziltam az arcát. Ennyi tellett tőlem.
-Így jó?-foglalkoztam tovább a fagyimmal.
-Nem is tudom...-csinált úgy, mintha gondolkodna valamin, majd derekamnál fogva közelebb húzva magához, megcsókolt rendesen is. Egy kicsit elhúzodott a csók, de végül én szakítottam meg. A tudat, hogy a fagyim elolvadhat, megrémisztett. Mondjuk 4°-ban kicsit nehezen, de soha nem lehet tudni.

Miután Leo teljesítette minden óhajomat, hazamentünk, ahol nem csináltunk semmit, csak élveztük a hétvégét és egymás társaságát és, hogy egy kicsit kedveskedjek is, felajánlottam, hogy sütök muffint.
-Jól hangzik. Segítsek benne?-kérdezte.
-Tudsz?-néztem rá kételkedően.
-Lélekben tudlak támogatni-erre csak elmosolyodtam, majd intettem neki, hogy jöjjön ő is a konyhába. Igazából az történt, hogy míg én összeraktam a tésztát, addig Leo a hozzávalókkal játszott és azzal nem számolt, hogy mi lesz, ha egy tojást a fejemre ejt. Próbáltam dühös képet vágni és úgy mértem végig.
-Azt hiszem én ezeket inkább vissza teszem a hűtőbe-vitte el óvatosan az alapanyagokat. Úgy nézett ki, mint egy kiskutya, aki tudja, hogy rosszat csinált.
-És most mit csináljak?-néztem rá.
-Elvileg a tojás jót tesz a hajnak-vont vállat.
-Te ilyeneket honnan tudsz?-tettem be a sütőbe a már formába kiöntött sütit.
-4 éve ismerem Emilyt-ez mindent megmagyaráz.
-Azért inkább elmegyek és megmosakszom. Addig vigyázz a sütire és héj!-erre kérdőn rám nézett.-Egy vigasz csókot kaphatok?-szugeráltam ártatlan tekintettel. Egy halvány mosoly jelent meg arcám, aztán közelebb lépett hozzám és megcsókolt. Szemforgatva léptem hátrébb, majd felmentem lefürdeni.

Nagyon jó volt a mai nap. Egésznap csak összebújva filmeztünk, közben kajáltunk és néha beszélgettünk. Nagyon jó volt így eltölteni vele egy napot. Csak attól félek, hogy holnap mi lesz az anyjával. De maradjunk a mánál és élvezzük ki a helyzet minden egyes pillanatát.