Miattad hiszek /Befejezett/

Ne mondj semmit

Otthon ledőltem az ágyamba. Nem gondoltam semmin és nem is érdekelt semmi. Azon kaptam magam, hogy elalszok. Heves csengetésre ébredtem. Fáradtan kászálódtam ki az ágyból. Kint még csak most készült lemenni a nap. Nem aludtam valami sokat. Ez is csak annak köszönhető, hogy valaki nem hagy pihenni. Amikor kinyitottam az ajtót szembetaláltam magam egy ijedt és aggódó tekintetű Leoval.
-Épp aludtam-mondtam neki, csak, hogy tudja, elfoglalt voltam. Nem mondott semmit csak kérdés nélkül megölelt. Már itt kezdtem furcsállni a dolgot. Valami nekem nem stimmel és ez az előérzetem egyre csak fokozódott. Megijedtem Leo viselkedésétől. Már én se játszottam azt, aki mérges és neheztel, hanem aggódóvá váltam. Szorosan öleltem magamhoz Leot. Talán így lehettünk percekig is. Még az se érdekel, hogy a bejárati ajtó közben nyitva van. Lehunytam a szemeimet és beszívtam finom illatát. Miután megelégeltem a hallgatást, hátrébb toltam és beljebb invitáltam. Ezzel együtt az ajtót id becsuktam.
-Mi történt?-kérdeztem félve.
-Miért nem mondtad, hogy anyukád kórházban van?-nézett rám. Nem tűnt mérgesnek, inkább mintha bűntudata lenne. De mégis miért?
-Te ezt honnan tudod?-akadtam ki. Nem akartam, hogy megtudja. Pláne nem így.
-Nálam maradt a telefonod és épp onnan hívtak.
-Mi? Mit mondtak?-váltam kétségbeesetté.
-Nem tudom. Közölték, hogy nekem nem adhatnak ki ilyen információkat-rám nézett és erre csak még jobban megijedt. Éreztem, hogy testemet átjárja a félelem. Mi van Anyával?-Miért nem mondtad el?
-Nem tudom...-suttogtam magam elé.
-Nem bízol bennem?-lépett hozzám közelebb.
-Én... dehogynem!
-Akkor?-szegezte nekem a kérdést.
-Nem akartam, hogy megtudd.
-Miért nem? Tudod, hogy nekem elmondhatod. Vagy nem érezted úgy, hogy megbízható vagyok-most kételkedik bennem?
-Csak egyszerűen elakartam felejteni és nem akartam ezzel tönkre tenni mindent-válaszoltam meg kérdéseit.
-De mégis mi történt? És mióta?-most igazán nem volt se időm se kedvem foglalkozni a kérdésivel.
-Már egy ideje. De nem szeretnék erről beszélni-erre csak közelebb lépett hozzám és finoman megcsókolt. Jól esett meg minden, de még ez se nyugtatott meg.
-Sajnálom-suttogta.
-Nálad van a telefonom?
-Igen. Miért?-kérdezte értetlenül, de közben elővette a telefonom zsebéből. Nem válaszoltam, csak elindultam az ajtó felé. Felvettem a cipőm és kimentem. Leo is követett és csak kíváncsian nézett.
-Te menj haza. Én elmegyek. Ha hazaértem hívlak-adtam neki még egy csókot, majd elszaladtam a kórház felé, miközben a visszahívtam a számot.
-Aiden Hopeal beszélek?-kérdezte egy női hang.
-Igen. Mi történt?-érdeklődtem.
-Az édesanyja állapota súlyosbodott és átvittették a belvárosi kórházba-erre sarkon fordultam és a buszmegálló irányába kezdtem futni.
-Rendben. Köszönöm. Viszhall-tettem le gondolkozás nélkül. Vajon mi történhetett?

Csak akkor kezdtem kételkedni tettemben, amikor a buszon ültem. Jó ötlet nekem a belvárosba menni? Visszamenni a pokolba? Ahol csak minden rossz volt? De kételyeimet hamar elvetettem, mert Anya fontosabb volt.

A busz után jöhetett még egy hosszú vonatozás, majd onnan újból busz a kórházig. Elöntött egy nosztalgikus érzés, ahogy az utcákat jártam. Mennyiszer jártam itt amikor magányra vágytam. Akárhova nézek egy emlékkép jelenik meg előttem, ami a fájdalmas múltamra emlékeztet. Nem volt jó és kicsit se hiányzik a felmlegetése. Megráztam a fejem és inkább a kórházra koncetráltam. Nem soká oda is értem. A recepción egy idős bácsi ült.
-Jó estét!
-Jó estét. Mondana egy nevet?
-Aiden Hope. Layla Hopehoz jöttem.
-Rendben. Harmadik emelet, jobbra a hatodik ajtó-felszaladtam a lépcsőn és szinte berontottam a szobába. Anya aludt és a sötétben nem láttam belőle sokat. Egyáltalán akarom most látni? Így? Ilyen állapotban?
-Te vagy Aiden, igaz?-lépett mellém egy orvos. Bólintottam.-Gyere ki és hagyd anyukádat pihenni-tolt ki vállamnál fogva és becsukta az ajtót. Eléggé meg voltam szeppenve a helyzettől, de az orvos jól kezelte.
-Miért van itt Anya?-kérdeztem.
-Nem mondtak neked semmit?-kérdezte szomorúan a doki.
-Nem-ráztam a fejem. Bárcsak mondtak volna.
-Gyere ülj le-mentünk néhány székhez.
-Szóval?-türelmetlenkedtem.
-Anyukád beteg-jelentette ki komolyan az orvos.
-Hogy?-pislogtam értetlenül.
-Túl sokat dolgozott és a szervezet legyengült. Elkapott egy komoly betegséget és most ezért van itt.-ez lenne a kegyelemdöfés?
-De... ugye gyógyítható?-kérdeztem ijedten.
-Vannak különböző stádiumok és hát őszíntén szólva-ekkor rám nézett és újból kezdte mondandóját.-Elég idősnek és értelmesnek tűnsz ahhoz, hogy ezt megértsd. Anyukád szervezet gyenge, ahhoz, hogy egyedül leküzdje ezt a betegséget. Ezen próbálunk mi segíteni, de az ő esetében nincs semmi garantálva-mondta ki az orvos. Hát nem kertelt. Én meg abban a pillanatban úgy éreztem magam, mintha csak darabokra hullottam volna. A szívem kihagyott egy ütemet, a tüdőm alig jutott oxigénhez, homályosan láttam és szinte semmit nem hallottam. Amit ezután mondott az orvos, egyszerűen kénytelen voltam felfogni.
-Rendben... köszönöm...-motyogtam az orvosnak, aki aggódva nézett engem.
-Aiden! Figyelj rám-próbált kommunikálni velem az orvos.
-Tessék?
-Ebben a nehéz időszakban nem lehetsz ennyire magad alatt. Legyél a családoddal és támogassátok egymást-adott tanácsot és végre utamra engedett. Csak azt nem tudja, hogy nekem nincs családom. Csak Leo van itt nekem, de mit érek vele, ha elválasztanak. Én még nem töltöttem be a 18-at és nincs kijelölt gyámom, így valószínű visszafogok kerülni az árvaházba. Mi lesz velem? Nem maradhatok Leoékkal? Újból költözni kell és sulit váltani? Mégis ki barátkozna velem ezek után? És mi lesz Emilyvel? Leoval? Hogy tudnám ezt közölni velük? Miért történt ez? Ez is mind miattam van.

A kórházból kiérve elindultam a buszmegálló fele. Ami eddig közömbösen hatott, az még most is a szomorúságot adta vissza. Csak lépkedtem a kemény betonon  és azon gondolkoztam, hogy hol rontottam el? Vagy tényleg ennyire megérdemlem? Csinálhatnám azt, hogy kiakadok és sírva szaladok haza, de ez nem én vagyok. Át kell gondolnom és meg kell emésztenem a dolgot, ahelyett, hogy teljesen elvesztem az eszem. Egy nagyot sóhajtottam, majd megtorpantam. Szánalmasnak éreztem magam. Hívjam fel Leot? Vagy csak tegyek túl rajta, mintha az olyan könnyű lenne? Vagy sírjam ki magam? Más embereknek miért van annyira sínen az életük? És nem akarnak az olyanokon segíteni, mint például én. Közben újból elindultam és a cipőm hegyét nézve sétáltam. Lehet nem én vétettem valamit, hanem Anya. Vagy az orvos, aki rajta próbál segíteni és büntetésként ezt kapja? Ki tudja? De már nem is fontos. Ennél rosszabb már nem lehet. És még ezt is elkiabáltam...