Elegem volt a naplójából. Másról sem írt benne csak arról, hogy ne legyek inas meg, hogy mennyire utálja azt a szegény lányt. Nem értettem őt, de tényleg nem. Andiban semmi, az égvilágon semmi hátsó szándék nincs, de ugyanakkor... Ilyen idősen, mint Ed, vajon én sem bízom majd ilyen könnyedén az emberekben? Nem akarok ilyen lenni. Tenni akarok ellene. És délelőtt meg is próbáltam... És este is... És nem csak ezt. Bátor voltam ma, megérdemeltem, hogy tegyek végre valamit a saját boldogságomért.
Apa már megbarátkozott az inasi gondolattal. Máté nem úgy adta elő neki, mint valami szörnyű munkát, ahol versenyautókat fogok hajtani még bele nem halok, hanem könyékig olajos leszek és mindennap benzinszaggal a hajamban fogok hazamenni. Erre apa azt mondta neki, hogy ennyit simán elviselne, ha azért van, mert tényleg ezt akarom. De ez egészen este történt és ez egy sikersztori. Részben. Én meg szeretem a rossz hírrel kezdeni, úgyhogy kezdjük a délelőttel. Szabadnapunk volt, még Ednek is, csak Zsolnuk hiányzott, aki állítólag a suli egyik termében tanult, ami hétvégén is nyitva van és még nekem is ezt mondta és hittem is neki. Bár annyira hihetetlennek tűnt... Pedig azt hiszem, igaz volt.
Délelőtt azt mondtam apunak, hogy elnézek Mátéhoz, hogy bevásároljak estére Andival, mostmár közös költségek alapján. Ezt úgy tettem, hogy közben Ed is hallótávon belül volt, láttam is, ahogy elkomorodik az arca. Aztán kifelé menet meglengettem előtte a kulcsaimat. Csak a fejét rázta válaszul.
- Na, Edi - nyújtottam el a nevét. - Ne kelljen már egy lánnyal cipelnem a söröshordókat.
- Nem olyan nádszálvirág, én nem aggódom érte - vont vállat. Legalább megszólalt. - Meg nem akarok kocsikázni, bocs.
- Már régóta nem kocsikáztál, na-a.
Az apánk rámszólt, hogy hagyjam, Ed meg szemét forgatta és, amikor azt hittem, hogy vesztettem, felkelt. Az anyósülésre ült és ki sem szállt, amikor bementem a szerelőbe Andiért.
Kicsit elidőztem. A Ford olyan gyorsan újjult meg, hogy a múlt hétvégéhez képest rá sem ismertem a kocsira. A belső alkatrészeinek háromnegyede már ki volt cserélve, újra le lett festve, ki lett takarítva. Csillogott-villogott. Csak épp hiányzott egy belevaló motor, meg két hátsó kerék és a kipufogócső, amit Máté akart rá. Olyat, aminek olyan az alakja, mint a Nike logójának.
- Te is segítesz neki? - kérdeztem Andit, amikor beszállt hátulra. Nem a szakadt bőrkabátjában volt, hanem egy topban meg egy tapadós farmerban. Észre sem vettem eddig, hogy izmos a teste. Legalább is azt nem, hogy ennyire. Észrevette, hogy bámulom a tükörben.
- Fótózásról jövök, csak beugrottam utána Matéhoz.
- Még jó, hogy nem meztelenül fotózkodsz már - közölte Ed köszönés helyett az ablakon kibálmulva.
- Ed!
- Az emberi test nem arra van, hogy takargassák. Plusz, ne haragudj már, de ha mesztelenül ülnék is itt, akkor se lenne beleszólásod. Nem hiszel el, hogy te-
- Mit? - dühösen fordult felé, én meg már éreztem, hogy ez az egész egy rohadtul rossz ötlet volt. - Hm?
- Nem hiszem el, hogy ilyen előítéletes vagy. Nem ilyennek gondoltalak.
- Nem is vagyok előítéletes! Te vagy az előítéltes.
- Mert?
- Mert... Engem hívsz előítéltesnek.
- Bocs, de azért ennyire nem vagyok okos - nevetett Andi. Láthatólag ez teljesen kiidegelte Edet. Megálltam a pirosnál és bátyám vállára böktem.
- Nyugi van.
- Meg se szólaltam - zsörtölődve fordult vissza.
- Csongi? - érdeklődve pillantottam a visszapillantó tükörbe a csicsergő hang fele. - Nekem semmi bajom azzal, hogy így öltöztem, de megfagyok később, úgyhogy... El kéne néznünk anyámhoz, nála van pár-
Be se tudta befejezni, Ed szó szerint hozzávágta a pulcsiját aztán összehúzta a szemöldökét.
- Később? Nem Gabe csajával találkozol?
- Azt csak délután. Apud meghívott ebédre.
- Még is mikor hívott meg? - sápadt el Ed. Andrea segítségkérően pillantott rám.
- Elfelejtettem mondani...
- Még is ki főz, Csongi?
- Én - felelte Andi hátulról.
- Az esélytelen - csóválta a bátyám a fejét. - Esélytelen. Nem fogod leégetni a konyhánkat.
- Igazad van. Nem fogom.
- Esélytelen. Előbb halnék meg, minthogy rádbízzam!
Úgyhogy az egész bevásárlás arról szólt, hogy a bátyám végig belekötött egy egyszerű ebédbe, amit Andi csak hétköznapi pizzának hívott.
- Egyáltalán miért hívta el? - zsörtölődött később még a kocsiba pakoltunk.
- Nem tudom - vallottam be, de annyira Andira figyelt, hogy nem vette észre.
