A cseresznye illat

A kéthetes napló, november 6.

Én tényleg nem gondoltam volna, hogy megszeretem ezt a hülyeséget. Mármint, nem is hülyeség. Egészen jó. Olyan békés. Megnyugtat, érzem, ahogy a rossz szépen lassan távozik belőlem, ahogy a szavak végigfutnak a kezemig és a papíron landolnak. Tegnap még új tollat is vettem, mert a régi mindig feltörte a kezem.

Nem bírom kivárni, hogy elmeséljem a napom, el kell mondanom.

Gabe eljött. Maga és végre együtt voltunk. Én meg a bátyám, mint régen. Úgy tűnt ennek ő is pont úgy örült, ahogyan én. Bár mindenkivel ilyen zökkenőmentesen menne. De van, akivel túl kátyus az út és túl sokat zötykölődik a motor alattam.

De legalább nem így indult. Az elején sima volt az út.

Mátéval délután kettőkor bezártuk a hatalmas vasajtókat és bevásárolni mentünk. Közben sok emlék jutott eszébe, arról, ahogy régen kint ültek és pontosan tudtam melyik részekre kell legjobban odafigyelnem. Úgyhogy mire a Nagy fivérek Impalája leparkolt, már nagyban égett a tűz, a kedvenc sörük volt terítéken, a szendvicseim félig készen hevertek odabent, várva, hogy befejezzem őket és a tegnap este sütött, olvasztott halvába mártogatott diósgombócaim ott voltak a magamnak foglalt vasszéken. Máté szerint a székek olyan kényelmetlenek, hogy csak arra vannak, hogy rápakoljunk.

- És akkor mire ülünk majd?

A hátsó udvar vége kisebb alkatrésztelepként szolgált, amibe jóformán minden volt, szétszedett kocsironcstól, vödrökön egészen egy lepusztult karácsonyi műfáig. Máté egy kissámlit húzott elő az egyik kocsi alól. A fasámli egyik lába le volt törve.

- Feltaláljuk magunkat!

Úgyhogy annyiban hagytam a dolgot.

A fiúk elképedve figyelték, ahogy kinyitottuk Mátéval a söröshordót. Ez volt az érkezésük óta az első perc, amikor nem beszéltek, hanem figyeltek. Aztán, amikor öntöttünk a korsóinkba, már emeltem volna a számhoz, amikor Zsolnuk diadalmasan felszólalt.

- Máté, apu, kérjük a mesét. Valamivel el kell riasztani a kicsiket az ivástól...

- Ja, igen. A kicsiket! - értett egyet József oldalba bökve mindkét öccsét. A földön ültek, azt mondták, majd ha érdekesebbnek látják a dolgokat, akkor keresnek valami kényelmesebbet. Máté sámlit hozott régi barátjának, én meg végül a földre helyezkedtem el Csongi oldalán.

Kíváncsian figyeltem őket. Tamás és Máté egyszerre köszörülték meg a torkukat, aztán végül az előbbi szólalt meg.

- Nem lenne jobb megvárni a többieket?

- Liza és Gabe kinőtték már a meséket - vontam vállat. - Ha csak a bátyjátok nem...

Ezt viccesebbnek találták, mint kellett volna, de hamarosan megértettem miért.

- Hát, akkor ezennel megszavaztátok. Elkezdjük - csapta össze Máté a tenyerét. Évekkel fiatalabbnak tűnt a vörös ég és a vöröslő tűz között. Vagy csak a mosolya tette. - Volt egyszer apukátoknak egy nagyon huncut fia... Aki mindössze nyolc éves volt...

- És mindenbe beleütötte az orrát...

- Leginkább abba, amibe nem kellett volna.

- Mint például a vodkás üvegbe? - kérdezte Zsolnuk kíváncsiságot tettetve.

- Honnan tudtad?

- Ismerem az illetőt, ha ugyanarra gondolunk.

- Azt hiszem, én is - szállt be József. - Mi is lett vele ezután?