A cseresznye illat

A legöregebb napló, január 25.

Majdnem egy egész hónapja nem láttam...

El akart menni másnap reggel, mielőtt még a többiek felébredtek volna. Ez egyértelművé vált számomra, ahogy forrón itta a kávét és úgy nyelte a pirítóst, mintha zavarnák valahova. Nem szólt közben jóformán egy szót sem, én meg nem akartam kérdezgetni, úgy éreztem így is többet tudok, mint amennyit kellene. A haja kócos volt, az arca nyúzott és a szeme olyan szomorú... Szomorúbb, mint az éjszaka, amikor felriadt és annyit mondott, hogy nem akarja elveszíteni. Nem tudtam még kiről volt szó, de bajt sejtettem. Ilyennek látni őt összetörte a szívemet, de igyekeztem nem kimutatni. Egészen addig az éjszakáig sejtelmem sem volt róla, hogy mennyire törődöm vele.

Anyám kelt fel elsőnek. El sem akartam hinni, hogy karácsony volt és ő ott állt előttem. Sajnáltam, hogy nem tudta megismerni Andit és mérgelődtem azon, hogy mennyire nem illenek össze az érzelmek, amiket éreztem akkor. Boldogság és szomorúság.

Segítettem anyának az asztalig jutni, amit nem épp barátságos tekintettel nyugtázott.

- Olyan hihetetlen, hogy itt vagy... - megfogtam a kezét. Akartam érezni, hogy igazi. - Nagyon hiányoztál már nekünk. El sem tudod képzelni mennyire...

- Ti is nekem - mosolyodott el. - És ti sem tudjátok elképzelni mennyire.

Főztem neki teát, a kedvencét, azt az almás karamellásat, aminek el kellett volna árulnia, hogy anyu hazajön. Apu egy hete vette a dobozt, mert szerinte a régi már úgyis "túl régi" és nem árt, ha van anya kedvencéből a házban.

- Úgy nézel ki mint akin átment az úthenger - nevetett anya. Ő kipihentnek és összeszedettnek tűnt, mint mindig. - Minek keltél fel ilyen korán?

- Nem aludtam - vontam vállat.

- Nem kéne hagynod, hogy kicsússzon a kezedből, Edvárd - a csészére néztem, szorosabban fogtam mint valaha. - Tudod, hogy nem a csészére gondolok - nevetett. - Ha fontos neked, akkor mond meg neki, addig még megteheted.

Nem jött hozzánk az azt követő napokban és Máté szerelőjében sem volt. Hazudnék, ha azt mondanám mindent megtettem, hogy beszéljünk. Úgy tettem, mint aki mindent megtett. Például Józseffal és Csongorral is folyton esemesezett, bármikor elkérhettem volna tőlük a számát, beszélhettem volna vele. Úgyhogy nemhogy megtettem mindent, hanem jóformán semmit sem tettem.

Egészen január harmadikáig. Csongor írt, hogy: Ma bejött. Kész csoda volt, hogy leparkoltam az Impalát, mielőtt még elindította volna a szerelmét. Néztem őt pár másodpercig, ahogy kérdőn figyelt, de rámosolyogott.

- Szia, Andi.

Gyönyörű volt. A haját a sisakja alá bújtatta, az arca piros volt a hidegtől és a kabátja nagyobb volt, mint ő maga és az illata... A szerelemre emlékeztetett.

- Örülök, hogy összefutottunk... Legalább el tudok búcsúzni tőled - nem akartam hinni a fülemnek. Andi ezt észre is vette. - Nem örökre. Csak elutazunk anyával pár hétre.

Helena Anditól tudta meg, József meg Helenától, Zsolnuk meg Józseftól, Csongi meg tőle és én meg Csongitól. Már tudtam, miért sírt úgy azon az éjjelen.

- Én meg meg akartam köszönni a csizmát - váltotam témát, ami még nagyobb mosolyra derítette. Őt is és engem is.

Andi öt csizmával állított be karácsonykor, kicsik voltak, kulcstartóra rakhatók és mindegyikbe egy üzenetet rakott. Nagyon aranyos volt tőle.

- Sajnálom, hogy anyudnak nem csináltam egyet...

- Hát, nem tudhattad, hogy... Hazajön.

- Igen - bólintotta. Szorosabbra fogta a kezét a kormányon és tudtam, hogy indulni tervez. - Örülök, hogy láttalak, Ed.