Volt már olyan érzésed, hogy végre megfogtad Isten lábat, de hamar rájöttél, hogy ezzel könnyen le is leszel hugyozva?
Kavargott bennem minden. Minden, ami csúf és csodálatos. Olyan volt, mint amikor kovászos uborkával csokisfagyit eszel. Külön tökéletesek, de, ha összerakod őket... Így voltam magammal és Máté műhelyével. Annyira vágytam rá és annyira örültem neki, csakhogy, nem vettem észre, hogy az én életemben nem csak én létezem. Hanem olyanok is, akik... Nem tudom megmagyarázni.
De nem lett jó vége.
Mostanában semminek se lett jó vége.
Zsolnuk rájött, hogy olvasom Ed naplóját. Túl sok nyomot hagytam magam után. Aminek a vége katasztrófa lett. Mert Zsolnuk pénzt kért tőlem a hallgatásomért. Tulajdonképpen ezt nem mondta ki, de elég gyanús volt, hogy pont azután kért pénzt, hogy közölte, rám gyanakszik. Nem beszélve arról, hogy még sosem kért tőlem pénzt. És nem beszélve arról, hogy hazudott abban, mire kell. Elég volt egy kis pernyét hinteni Ed naplójára, abból a csikkekből, amiket elraktam hónapokkal korábban és tudtam, hogy elfogja hinni. Csöpögtettem már alkoholt, dörgöltem a lapokat Zsolnuk izadtságtól bűzös pólójához és így tovább.
Zsolnuk ezúttal túltett magán.
És nem voltam ott, hogy megállítsam. Nem, mintha meg tudtam volna.
Délelőtt volt. Pont arra költötte a pénzt, amitől féltem, de nem mertem szólni, hogy félek, mert úgyis hülyeség, nemde? És betépett. És elolvasta Ed naplóját. És maga volt otthon. És nem csak az egyiket olvasta el. Miért van olyan hülye bátyánk, aki leírja az egyik naplójába, hogy van neki még egy? Talán titokban azt akarta, hogy tudjuk?
Most már tudjuk.
Sosem láttam még ilyen dühösnek Edet. Akkor se, amikor Józsefnak meglett az az ijesztő soklábúja és folyton ijesztgette. Akkor se, amikor állandóan szekáltuk, mert ő az idősebb és biztos csak véletlenül csúszott be, akkor sem, amikor bántottak minket a suliban, mert "mások" és "szegények" vagyunk. Akkor sem, amikor megtudta, hogy anyu már lehet soha többet nem kel fel, hogy visszaöleljen és úgy a hátunkra vágjon, hogy elgondolkozzuk, abban a kicsi asszonyban honnan van ennyi energia.
Rögtön láttam rajta, hogy vihar közeledik. Leraktam mindent a kezemből. Már a kötényt is levettem és az emelőt is leengedtem, mire az útról betrappolt. Mátéra vártam, hogy beszerzőkörútra menjünk a régi Skodájával és a még régebbi utánfutójával. Andi egy kocsit bütykölt, de amint megpillantotta Edet úgy tett, mintha a kocsi mindentől fontosabb lenne.
- Csongor! - csípős volt a hangja. Olyannyira, hogy megdermedtem, szerintem egy pillanatra még a vérem is sűrűbb lett, mint korábban volt. Csak álltam és bámultam rá. - Hogy volt rá képed? Hogy? Csak... Csak azt mond meg hogy, hogy a fenébe voltál rá képes? - az arcom előtt hadonászott és nem fogok hazudni féltem abban a pillanatban Edtől. Túl dühös volt. Tudtam, hogy nem ütne meg, de az, hogy úgy kiabált velem, felért vele.
- H-hogy... - kerestem a hangomat. - Mi...
- Azt hitted nem jövök rá? Hát, bazdmeg! Nem is jöttem volna rá, ha Zsolnuk nem tépett volna be, mert te megpróbáltad lefizetni, csakhogy... Csak, hogy elhallgassa? Azt hitted nem jövök rá, hogy te voltál az?
Nagyot nyeltem.
A napló.
Zsolnuk.
Próbáltam megérteni. Én tényleg próbáltam.
- Zsolnuk be-
- Igen! Bazdmeg, igen! És tudod mit tudok vele kezdeni? Kurvára semmit! - tehetetlennek tűnt, de ugyanakkor úgy éreztem felfújja. Zsolnuk már annyiszor betépett az utóbbi három évben... Legalább is ezzel nyugtattam magam. - És tudod mi a legrosszabb? - most már megtörtnek tűnt. Valószínűleg látta, hogy rosszul vagyok. - Hogy te... Te végig tudtad? - hiába volt halk a hangja, úgy éreztem csak őt hallom.
- Igen - nagyot nyeltem, hogy a hangom ne legyen olyan gyenge. - Igen, tudtam - azt hiszem ezzel én törtem őt össze, mert meghátrált, lehunyta a szemét és csak akkor nyitotta ki, amikor már én is újra normálisan lélegeztem. - Nem sokkal utána... Olvastam el.
- Miért nem szóltál? Miért nem mondtad el, hogy hé, te idióta, tudom, hogy majdnem megölted az anyánkat! - azt hittem elnyel a világ annyira kicsinek éreztem a műhelyet, ahogy közelebb lépett. - Miért nem utálsz? Miért nem mondtad el mindenkinek?
- Mert... - a szavakat kerestem, de forgott velem a világ, olyannyira, hogy meg kellett kapaszkodnom a régi Fordban.
Torokköszörülést hallottam. Andi volt az, oda akart jönni hozzánk, sőt el is indult, de valahogy észrevehette az arcomon, hogy hagyja, így kisétált szó nélkül.
- Ő végig... - Ed nagyot nyelt. - Itt volt? - megszeppenve bólintottam, aztán láttam, ahogy felcsillant a szeme, majd hirtelen rámkapta. - Mikor olvastad legutóbb a naplómat?
- Tegnap...
- Picsába... - ismertem az arckifejezést, ami kiült az arcára. De ugyanakkor az enyémen is ugyanez lehetett. Sírni lett volna kedvem. - Miért nem mondtad el a többieknek?
- Nem akartam - vallottam be. - Nem lett volna fair.
- És az, hogy naplómat olvastad fair volt?
- Sajnálom...
- Az nem elég - csattant fel ismét. - Végig Zsolnukot vontam kérdőre és nézd meg mi lett belőle! Tényleg beleolvasott!
- Hogy mi? - ezt nekem nem mondta. Talán... Azért lehetett olyan feldúlt... Hogy nem vettem észre?
- Mit gondoltál? Mit gondoltál, bazdmeg! - meglökött, nekiütődtem a kocsinak, de mire ismét elém ért, már nem dühös, hanem könnyes volt a szeme. Sosem láttam még más előtt sírni... Meg akartam ölelni, de ugyanakkor magával rántott a düh. - Mit gondoltam? Mit gondoltam, basszameg...
Úgy rántott magához, hogy azt hittem eltöri valamelyik bordámat. Sosem ölelt még ennyire erősen, még viccből sem, amikor azon versengtünk, hogy melyikünk tudja jobban megszorítani a másikat. De én nem öleltem vissza. Dühös voltam rá és magamra is. Magamra, amiért ekkora dolgot elhallgattam és mert, Zsolnuk miattam tépett be, Edre meg azért mert ő a világ legnagyobb titkát hallgatta el előlem. Vagyis, mert megpróbálta.
- Csongi... - elléptem tőle, nem akartam, hogy öleljen.
Ami papíron volt az nem tűnt eddig valósnak, de most, hogy kimondtuk... Tudtam, hogy ő tette.
- Tudod, mit? - kérdeztem tőle mérgemtől fortyogva. - Most, hogy mondod utállak. Most, hogy mondod, arra vártam, hogy, ha erre egyszer sor kerül az olyan lesz, hogy azt mondod, oda csak hülyeségeket írtál és hogy az egész nem valós... De most, hogy itt állsz és tudom... Tudom, hogy anya miattad... Miattad, érted? Miattad! Most, már utállak...
Sípolt a tüdőm a végére, homályosan láttam és kiút után kutakodtam. Levegőre volt szükségem. És akkor megpillantottam őket. Máté és Andi a bejáratnál álltak, oldalukon egy idegennel, aki a hóna alatt egy téliabroncsot tartott.
- Basszameg - morogta bátyám.
Utánam akart nyúlni, de addig már úgy szedtem a lábam, mint soha addig. Nem jött utánam.
- Mehetünk, Máté? - az öreg megszeppenve bólintott, Andi meg befelé intette az ügyfelet. Mondjuk úgy, hogy egyikünk se akart több látványosságot mutatni a kocsikon kívül. - Máté? - nyeltem vissza valamit, amiről eddig nem tudtam, hogy ott volt. - Elkapom a kulcsokat?
- Nem - azt hittem ennyi volt, kész, vége. - Majd én vezetek. Nem akarom, hogy te ilyen állapotban... - nem fejezte be. Épp ezért nem egyeztem bele.
- Jól vagyok. Esküszöm, jól vagyok - győzködtem, amikor már majdnem beszállt a Skodába. - Kérlek, Máté.
Féltem attól, hogy Máté vezessen. Azt mondta a nyugdíjaztatásáig már nem is akar vezetni, hiszen egyre jobban remegett a keze és biztos voltam benne, hogy megrázta az, amit látott. Felzaklatta. Lehet, hogy jobban, mint engem.
Ideadta a kulcsokat. És ez csak az egyik rossz dolog következményéhez vezetett.
A többi meg jött magától.
