A cseresznye illat

A lassan kéthetes napló, november 1.

Ma utáltam a kamerákat és ők sem túlságosan kedveltek engem. A képeken egyszerűen nem tudtam átadni azokat az érzelmeket, amiket reprezentálnia kellene a teli kád rózsának, amibe egy szál ingbe és alsóneműben ültettek. Nem szeretem a munkámat, ez tény, de ez a fotózás lázba hozott. Rózsa, fehérre festett víz, idilli háttér, festménnyel és kilátás a fénylő napra.

Négyen fotóztak egyszerre, három idegen, két nő és egy férfi az újságtól és György az ügynökségtól, akinek dolgozom. Egy parfümreklámra kellenek a képek. A szabadságot és nyugalmat kéne reprezentálnom az illattal, amiből meglepő módon sok mintát adtak. Sokszor a ruhákat se tarthassuk meg, nemhogy még ennyi ajándékot kapjak... Furcsa illata van a kicsiny üvegecske tartalmának. Nem rossz, de furcsa. Életem szerelme jut róla eszembe, így egyetüttérzek azzal, hogy a szabadságot és a nyugalmat reprezentálja. Meg azzal, hogy a motoromon ülve biztosan jobban teljesítenék. György úgyis álmodozott egy motoros fotózásról...

Végül befejeztük, azt mondták, vannak jó képek, de többre számítottak. Én is, drága barátaim, én is. Végső soron elégedettek voltak, aminek rohadtul örültem. Mert, ha azt mondták volna, hogy meg kell ismételni a fotózást, mint pár hónapja azt a kiscicásat, amiben macskatappancsos bikiniben kellett pózolnom, akkor azonnal beadtam volna a felmondásomat.

Később fejeztünk, mint arra számítottam. Az órámon már elmúlt három, de Máté még nem keresett. Miért nincs még több ilyen megértő férfi a világon? Vagy olyan, mint az öcsém. Ő is mindenre képes lenne a szerelméért. Összevesztünk is miatta Halloweenkor, amikor a barátnője túl korán és túlságosan szomorúan lépett le. Aztán anyáékkal is vitázással töltöttük az este többi részét, reméltem ma, hogy egyikük se lép le, mire hazaérek. Beszélni akartam velük. Nem értettem, hogy miért voltak ennyire felbőszülve rajtam, amikor csak az igazat mondtam. Meg, hogy mennyire utálom azt a lányt.

- Indokolatlanul - mondta anyám szúrós tekintettel.

- Igen, indokolatlanul - értett egyet apám, nem tágítva a témától a következő fél órában, ami két és fél órának tűnt.

Máté a régi Ford Mustang alatt hasalt, nem reagált az érkezésemre. Leszálltam és megkopogtattam a nemrég cserélt motorháztetőt. Valamit beütött valahova és káromkodott egyet.

- Máris három óra van? - kérdezte kikukucskálva.

Továbbra is fenáll a kérdés. Miért nincs még több ilyen megértő férfi a világon?

- Beszéltem Lizával.

- Te aztán optimista vagy - közölte bezárva a szerelő nagy vaskapuit. Halloween után amúgy is olyan gyér forgalom szokott lenni. - Az se biztos, hogy belemennek.

- Hát, Liza belement...

Csak épp azt nem akarta elhinni, hogy az exe, hogy bánik velem. Meg Csongival. Természetesen Csongi oldalán áll, imádja a kissrácot, bár, ha tudná, hogy már nem is kissrác. Néha azt kívánom, bár korábban megismertem volna Lizát és aztáltal Mátét és a Nagy testvéreket.

Nem kellett csengetnünk. Csongi apja már messziről hallotta a motrot és kijött üdvözölni öreg cimboráját. Máté rengeteget mesélt róla és a régi időkről. Még katonák is együtt voltak, aztán pár éve eltávolodtak. Máté szerint ilyen, ha az ember megöregszik. Elfelejti a barátait.

Nagyon is fiatalnak látszottak, amikor újra megpillantották egymást. Lassan szálltam le a motorról, lassan állítottam a lábára és köszöntem én is.

- Szerbusz Andi, nyugodtan bemehetsz - mondta Csongi apja levakarhatatlan mosollyal arcán. Ezt annak vettem, hogy szívesebben maradnának kettesben, úgyhogy rájuk hagytam a dolgot.

Odabent megcsapott az ismerős illat, keveredve a brownijaimmal.

József kiröppent a konyhaajtóban elém.

- Fivéreim! Megérkezett! - ünnepélyes hangnemét nem értve, oldalra fordítottam fejem míg cipőmet rugdostam felelé. Józsi rám mosolygot, ahogy betessékelt a konyhába, mire két másik tekintet úgy figyelt, mintha én lennék maga Jézus és épp feltámadtam volna.