A cseresznye illat

A több, mint két hónapos napló, december 24.

A tortának lehet, hogy friss és finom a tölteléke, de a alaplapjai lehet, hogy már napok óta kisültek és szárazak. Ha a kettőt összevetem egészen jó ízt kapok. A nem eléggé szilárd töltelék elvegyül a száraz lapokkal és rajtam kívül senki sem tudja a titkot, ahogy a villájával leszel egy újabb falatot belőle.

Szerettem, ha együtt volt a család, főként, ha együtt voltam a bátyámmal, hiszen ez volt az, amire vágytam mindenáron, amikor Gabi bekerült az életünkbe. Végre csak mi ketten vagyunk, de én mostmár ennek a legkevésbé sem örülök.

Ott akartam látni velünk az asztalnál Gabit. Akartam hallani anyám hangját, ahogy megdícséri a ruháját és akartam látni, ahogy szúrós szemmel néz utána rám, amiért én nem veszek fel gyönyörű ruhákat. Amiért én kilógok. De ma nem ezt tette. Hatalas dobozt nyomott a kezembe, amiben egy könnyű csomagolás sertefetélt, alig csörrent meg, amikor megráztam. Izgatottan csomagoltam ki, mosollyal az arcomon. Könyvre, emlékalbumra, valami olyasmire számítottam, ami anyára vall, elvégre is ő mindig olyat akar ajándékozni, ami nyomot hagy.

Ez úttal valami egészen mással ajándékozott meg. Hatalmas dzseki volt, ami úgy nézett ki külsőre mint egy ing, belül meg olyan puha és meleg volt, hogy nem is mertem felpróbálni, mert már alapjáraton túl meleg volt odabent.

- Pár hete láttunk meg... - a torkát köszörülte, majd gyengéden a kanapén ülő Gabere pillantott, akit mindennél jobban érdekelt az ablakon túli világ. Teljesen kizárt bennünket. Bólintottam anyu felé. Tudtam kire gondolt. - Az ő ötlete volt.

Annyira szégyelltem magam. Nem akartam elhinni, hogy képes voltam majdnem egy éven keresztül, egy olyan gyönyörű teremtést eltaszítani magamtól. Ő bátor, nőies, igazi példakép más nőknek, mert mindenki tudja róla, hogy szokott tévedni, meg szokott ő is botlani néha a saját lábában, ő is szokott szomorúságában sírni és néha ő is úgy érzi senkire se támaszkodhat, senki sem értené meg, hogy min megy keresztül. Gabi valós és én szégyellem magam, hogy ezt ignoráltam ennyi időn keresztül.

- Na, tetszik? - anyu lelkesen fordított maga felé.

- Persze, hogy tetszik - öleltem meg olyannyira, hogy a fa előtt térdelve, majdnem feldöntöttük azt. Anyu nagyon érzelgős tud lenni és, ha a közelében vagyok rám is rámragad. - Köszönöm. Mindkettőtöknek.

Anyu bólintott, aztán megcsörgette a kék csomagolópapírral bevont dobozát, de Gabe rá se nézett.

- Azt nem is ma szokás kicsomagolni - dünnyögte az orra alatt, anyu meg odament hozzá és azt mondta, hogy legyen szíves ma kicsomagolni.

Elsőre nem értettem, nem volt olyan "szabály", hogy mindig huszonnegyedikén csomagoljuk ki az ajándékokat. Volt, amikor csak két nappal később jutottunk oda, vagy volt olyan is, hogy sokszor tényleg így csináltunk, de akkor sem volt rá szabály. Ma pedig anyu mindenáron azt akarta, hogy kicsomagoluk őket. Emellett ő is és apu is olyan fáradtnak tűntek, mint, akik az utóbbi húsz évben nem aludtak. Főként anyu. Apu meg valamiért úgy feszengett, mint, aki azt akarja bejelenteni, hogy válni készülnek. Végignéztem rajtuk. Anyu kérlelő mosolyán, apu arcán, amin aggodalmas ráncok gyülekeztek, ahelyett, hogy azon viccelődne, hogy egy újabb pizsamám lett. Ekkor összeállt a kép és a mosoly, ami egész délelőttől odáig az arcomon volt, szépen lassan lefelé kunkorodott. Kapaszkodtam a száraz alaplapos tortámba és a folyós töltelékbe, ahogy korábban szelíd mosolyokkal arcukon dícsérték a csokistortámat. Kapaszkodtam az ölelésekbe, a nosztalgiába, de akárhogy kapaszkodtam én ezekbe, pont ezek voltak, azok, amik eldőltek és én meg velük.

Apu vette észre először, hogy elkomorodtam. A kezét nézegette nemrég, ami arról árulkodott, hogy aggódik, valami van a fejében, amit nem szívesen oszt meg. Anyu segítségkérően fordult felém az öcsémtől, akit semmivel sem tudott meggyőzni, de ő is meglátta rajtam.