A cseresznye illat

A hét hónapos napló, Június 10.

Hosszú utam volt, mire végre Új Zélandra jutottam.

Hawaii után már nem annyira érdekelt Románia. Már nem a életem szerelmével akartam tartani. Ezt nehezen fogadtam el az elején, főként miután hazamentünk és...

Sok minden történt.

El kellett engednem anyám kezét, utoljára.

Nem hinném, hogy valaha is lesz még ennyire nehéz dolog az életemben. Mosolygott, azt mondta, szeret és aztán otthagyott. Ha azt mondanám napokig le voltam törve és sírtam, akkor hazudnék, mert még mindig le vagyok törve, hónapokkal utána és még mindig sírok, amikor eszembe jut, mert való igaz, hogy mindenről eszembe jut... Mindenhol velem van. A patakban, ami szemetet sodor magával, a vízesésben, ami alatt átmenve a legszebb barlangot láthatod, az autópálya szélén valamelyik növény szívében, a végtelen hóval borított tájban, a messzeségben. Az örökkében.

Nem békéltem meg a távozásával, de beláttam, hogy igaza volt. Még is, hogyan kételkedtem benne? Ha ő így akart elmenni, ha ő nem akart küzdeni, akkor nekem ezt ideje elfogadnom végre. Bármennyire is nem akarom.

A Harley ez mellett apró kis dolognak számít, még is tőle is nehézkes szívvel váltam meg. Dönthettem volna úgy is, hogy magammal szállíttatom, kivitelezhető lett volna, csakhogy a szívem nem ezt akarta. Új lapot akartam. Új fejezetet. Sőt, új könyvet. Csak éppen a könyv gerincét akartam meghagyni. Annak ugyanannak kellett lennie és a Harley ebbe a gerincbe nem fért bele. Jót tett, hogy távol voltam tőle, bár, néha, amikor elsurrant mellettem pár motoros, a szívem fájdult meg azért az érzésért és megígértem magamnak, hogy egyszer mégis felfedezem vele Romániát, de nem most.

Sűrűn beszéltem apával és Gabbel, úgy fogtam a wifit városszerte, mint egy eltévedte csirke, aki azt hiszi, ha elég nagyot ugrik, látja a hazavezető utat. Gabe sokat változott. Látszott rajta, hogy nagyon igyekszik takarni a fájdalmát, amit megértek, de lehetetlen akart tenni ezzel. Legalább is, én így láttam. A nővére vagyok végtére is. Engem nem ejthet át. Apu meg... Nos, apu meg elveszítette élete szerelmét. Fáj a szívem, amikor szemébe nézek, ami nem úgy csillog, ahogy szokott. Fáj a szívem, amikor hallom a hangjában a szürkeséget és fáj a szívem ahányszor csak felemlítsük anyát... Sosem törődtem annyira a szerelemmel, de látni anyáét és apáét, olyan volt, mint a legkedvesebb mesefilm, ami megnyugtatott és reményt adott még a legborúsabb napokon is.

- Olyan rossz, hogy nem kérdezhetem meg az ő szemszögét arról, amit olvasok anyu naplójában... - vallotta be Gabe egyik beszélgetésünk során.

- Egyszer biztosan meg fog engedni. Elképesztő hogy...

- Igen? - a kép szaggatott, ahogy Gabe felemelte a szemöldökét. Más esetben vicces lett volna, de ebben az egyben könnyeket csalt a szemembe. Anyu is mindig ezt csinálta és én is és Gabe is egyfolytában ezt tesszük.

- Hogy mekkora űrt hagyott maga után.

- Tudom - bólintott öcsém szomorúan.

Anyu a kezünkbe nyomott két tucatnyi naplót, amit az előző huszonkét évben írt. Sőt még rendszerezte is őket, arra vonatkozóan, hogy melyik szólt arról, amikor megismerte apát, melyik szólt az első és melyik a második terhességéről. Ezt adta nekünk magából. Minden egyes gondolatát, minden egyes emlékét. Még otthon voltam, addig egyikbe se olvastam bele és szándékosan nem is vittem magammal egyetlen egy naplót sem, a sajátomon kívül. Én még nem álltam készen rá, én meg azon a felén voltam az érmének, hogy mindezt tiszteletlennek tartottam, de nem haragudhattam Gabere, hogy ő még is beléjük olvasott. Ha otthon lettem volna, én is ugyanezt tettem volna.