A cseresznye illat

A legidősebb napló, október 23.

Semmi sem akar jó lenni mostanában. Pontosan mióta Csongi "megszökött" - Zsolnuk nevezte el megszökésnek -, azóta mi is így emlegetjük, de legalább Zsolnuk már nem új kocsiról beszél.
Tegnap este összeültünk, ami azt illette jobban örültem volna, ha csak én meg az apánk tesszük meg ezt, de elsőre csatlakozott Józsi - egy értelmes fej sosem árthat. Aztán Zsolnuk is betoppant, kivételesen nem volt túlságosan alkohol és fű szaga és valahogy úgy éreztem, hogy nem hagyta ki az összes óráját és kevesebbet volt a haverjaival a bárban, mint szokott lenni. De valahogy gyorsan nyitogatta a söröket előttünk és hamar elszálltak a jó reményeim.

Apám rám nézett, én Józsira, ő meg apára. A pillantásaink Zsolnukról szóltak.
Aztán felhozták a kőműveseket, egy ideig még folyt róla a beszélgetés. Amikor Zsolnuk negyedszerre forgatta a szemét meg is szólalt.

- Nem lehetne, hogy ne arról beszéljünk, amit egész nap csináltok? Annyi más téma van...

- Mint például? - szólt Józsi kérdőn. Összenéztem vele, rámosolyogtam.

- Hát... Csongi.

Apánk a fejét fogta. Nagyon elege volt a témából. Ahogyan nekem is. Máté szerelője egy lehetetlen lehetőség. És ebben mindannyian egyetértünk. Kivévet Csongit. Akkor mi van még beszélnivaló?

- Kezdem látni, hogy mire gondol a kölyök - csiklandozta a vihart Zsolnuk. - Jó lehetőség lenne neki. Legalább-

- Az eszednél vagy? - nem tudom honnan jött belőlem a hirtelen düh, de nem tudtam vele mit kezdeni, ki kellett adnom. Túl feszült voltam mostanában. - Bocs - emeltem fel kezem, állva mindhármuk pillantását.

- De nem kéne ennyire elleneznetek - folytatta Zsolnuk ügyet se vetve rám. - A srác keres valamit, amin elindulhat. Nem várhatjátok el, hogy örökre fuvarozzon benneteket.

Apánk vette át a szavat.

- A legjobb lenne, ha tanfolyamot fejezne és akkor elmehetne pincérnek vagy, aminek akar, mint Ed.

Ezt az ötletet nagyon is támogattam. És Józsi is. Csak újabban Zsolnuk nem.

- De nem akar. Nem érdekli semmi sem a kocsikon kívül. Arra meg minek végezzen tanfolyamot, amikor többet tud róluk, mint azok, akik a tanfolyamot tartsák?

Észre se vettem, hogy Zsolnuk mikor állt át Csongi térfelére. Sőt, eddig szó sem volt arról, hogy Csonginak egyáltalán van térfele.

- Szerintem, hagynunk kéne, hogy azt tegye, amit szeret. Csongi felnőtt. Ha tetszik, ha nem, ő már nem gyerek. Nem eshet baja...

Nem eshet baja... A hullámvasút magával ragadott, kirázott a hideg, pont úgy, ahogy, akkor, hónapokkal a baleset után levette a ponyvát az Impaláról és megjavította. Egyes egyedül. Tizenöt évesen.

- Anya... - csuszott ki a számom, úgy, hogy nem is figyeltem a beszélgetésre, de mindhárman azonnal rám kapták a tekintetüket. Apámra néztem. - Hallottál róla valamit?

Válaszra nyitotta ajkait, de Zsolnuk beleszólt.

- Épp vitáztunk, bratyó! Hogy jött most ide anya?

- Ő bármikor idejöhet - válaszolt azonal apánk ellenszenvesen. Minden egyes nap meglátogatja őt. Én nem tudom ezt megtenni, ritkábban tudok csak bejárni. Kezelésre szorul még mindig. És még mindig nem tudja mozgatni a lábait. A terápia hatástalan. Újra meg újra nekifogott, újra meg újra kifizettük, sőt jövő héten ki fogjuk megint, mert attól, hogy ő feladta, én még nem fogom. Sohasem. - Ugyanúgy van.