A cseresznye illat

A fél éves napló, október 31.

Ki gondolta volna, hogy az újabb tervem a végén még jobban is sül ki, mint amire számítottam? Két nappal ezelőtt, Gabe nagy mosollyal az arcán jött haza és a hírrel, hogy telefonált az anyja, hogy mindketten hazajönnek a hétvégére és meg vagyunk hívva vacsorára.

- Ami kicsit később lesz, mert ugye elnéznénk a te szüleidhez is. Ha neked rendben van. Ha akarsz jönni... - magyarázta levakarhatatlan mosolyával én meg szorosan megöleltem és azt feleltem, hogy tökéletes lesz.

Mint kiderült nem csak mi voltunk meghívva, hanem a család barátai is, mert ez volt az egyetlen alkalom, amikor találkozhattak. Andrea hihetetlen volt. Ő főzte az egész vacsorát. És még leírást is adott minden fogásról, aztán pedig természetesen a browniját szolgálták fel az anyjával desszertnek. Andrea tényleg hihetetlenül jól főzött. Sosem értettem, hogy miért nem választotta magának ezt a szakmát. Gabe szerint már a gimi előtt ez volt a szenvedélye. De ő még is kocsikat bütyköl.

Ez nem azt jelenti, hogy elítélem őt. Csak kíváncsi vagyok a válaszaira.

Kíváncsi vagyok miért nem húz egy ilyen alkalomra ruhát, hanem öltönyt és az apja zakóját, amint az leveti, mert melege van benne. Az apja ezt jó szemmel tűri, Melisza pedig fáradt hangján viszont ellenzi, sőt, többször is megemlíti, hogy milyen gyönyörű a ruhám és nekem eszembejut a sok félelem Gabe családjával kapcsolatban. De, ahogy ott ültem közöttük és két másik családdal, akik közül, az egyik fia feltűnően próbálkozott Andreánál - bár ki ne tenné? -, megint rá kellett jönnöm, hogy teljesen hétköznapiak és szeretnivalóak. Pont, ahogyan az én családom. Pont, ahogyan, az a hely, ahova belépve, úgy érzem, hogy hazatérek.

- Hm - Gabe keze az enyémet kereste az asztal alatt. - Szeretnél itt aludni?

Ez volt az első alkalom, hogy így kérdezte. Nem is tudom megfogalmazni hogyan, csak valami más volt benne. De azt meg tudom mondani, hogy mi volt az a más. Tudta, hogy félek. Féltem itt aludni. Nem csak Andrea félt attól, hogy elveszíti Gabet. Gyakorlatilag én is ettől tartottam. Nem attól, hogy én veszítem el. Hanem, hogy Andrea fogja elveszíteni őt, hogyha továbbra is eltaszítja magától. Nem akartam egy újabb veszekedést... Csak beszélni akartam vele. Ez volt a nagy tervem.

- Igen.

Bólintott, aztán azt mondta, hogy szép a zene a rádióban és, hogy rajtunk kívül úgyse táncol még senki. Úgyhogy mi táncoltunk, aztán meg nevetgélve adtunk cukorkát a kéregetőknek. Még inkább otthonosnak éreztem az egészet.

Andrea érdekes más emberekkel. Tanítja őket, nevetteti őket, figyel rájuk, hallgassa őket, egyszerűen elképesztő. Sokszor figyelem mostanában munkán, hogy hogyan bánik másokkal, azon töprengve, hogy talán tényleg velem van a baj, talán csak engem nem kedvel. De remélem, hogy nem így van...

- Mi az, kiscsillag? - Gabe kérdő tekintete csillogott a boldogságtól. - Valahogy nagyon utána bámultál annak a pár kissrácnak - átkarolt, majd játékosan felnevetett. - Én nem vagyok elég kissrácnak?

- Hát, ami azt illeti, nem akarlak elszomorítani, de... - játékosan felé fordultam, szándékosan közelebb hajolva a szájához. Reménykedtem, hogy senki se nyitja ki a bejárati ajtót mögöttünk. - Néha túl sok is vagy.

- Igazán?

- Bizony. Mindenhol otthagyod a cuccaidat, válogatsz, sose eszed meg a zöldségeket. Fú, nehéz veled...

Addig bámultunk egymás szemébe, hogy a többi hétbilliónyi ember létezése teljesen kiment a fejemből. Persze volt, aki erre emlékeztessen. Csak egy ember nyitja ki olyan zajosan az ajtót, mintha rossz betörő lenne.

- Hé, Gabe... - meglepődött, amikor meglátott minket, vagyis leginkább engem Gabe karjaiban. - Valaki hívogat telefonon és abból ítélve, hogy egy másodpercet se vár a hívások között, valószínű, hogy sürgős lehet neki.

- Hm, szerintem csak Doni ráült megint a telójára részegen, de... Jobb, ha megnézem - gondolta meg magát, majd otthagyott.

Andrea becsukta maga mögött az ajtót és az érkező gyerekek kezébe cukorkát nyomott az odakészített kosárból. Mély levegőt vettem. Most kellett beszélnem vele, hiszen az éjszaka további részében fogalmam sem volt, hogy mikor találtam volna rá alkalmat.

- Beszélhetnénk?

Gabe azt mondta, hogy, attól, hogy valamit elmondunk valakinek, még nem a mi hibánk, ha a másik nem érti meg. Ezt igyekeztem észben tartani.

- Épp azt csináljunk - vont vállat Andrea és mosolya ugyan arcán maradt, de láttam, hogy hogyan halványult. Bátrabbnak éreztem magam, mint gondoltam volna, hogy leszek. Meg kevesebb pezsgőt is gondoltam inni, de hát, itt vagyunk.

- Szóval, Andi...

- Andrea - javított ki, mintha rosszul mondanám a nevét. A barátaim Andinak szólítanak.

- Tudom, hogy félsz.

- Vó! - nevetett fel meglepettségében. - Azért annyira nem ilyesztő a Bloody Marrys ruhád.

Nem Bloody Marrynek öltöztem, de nem akartam őt kijavítani. Megbeszéltük, hogy senki sem öltözik be. Talán sértésnek szánta? Azt akarta talán mondani, hogy én még is beöltöztem és talán pont ezért nem illek ide?

- Tudom, hogy félsz, hogy elveszíted Gabet.

- Hogy mi?

- Félsz, hogy Gabe több időt fog tölteni velem, mint veled. És... Ha így bánsz mindkettőnkkel, akkor, bármennyire is nem akarja ezt az egyikünk se, akkor ide fogunk jutni. Én nem akarok ro-

- Hogy mi a jó lófaszról beszélsz? - nem tudtam eldönteni, hogy nevetett vagy horkantott. Két kislány jött fel a felhajtóra, de az anyukájuk elintette őket, amikor meghallotta Andrea hangját. - Hát, rkkora badarságot! Még a kislányokat is elzavartad - a szemembe nézett, kemény tekintettel. - Miért gondolnád azt, hogy félek tőled?

- Nem tőlem. Hanem attól, hogy elveszíted Gabet, ha sokat van velem.

- Hát, ha elmarják mellőlem, akkor még is, hogyan nyugodjak bele?

- Én... Én nem marom el tőled Gabet, Andrea. Szeretjük egymást és csak időt akarunk tölteni együtt. De úgy, hogy ez ne zavarjon téged. De mivel zavar, így állandóan vitatkozunk és így sose vagytok együtt.

- Hát igen, örülök, hogy rájöttél! Bazdmeg! Ha nem vagy itt, mi együtt vagyunk és nincs kivel vitáznom. Na, így jobb? - Hátrébb léptem. Nem így képzeltem el az egészet. Nagyon nem így. Könny szökött a szemembe. - Nem érdekel, hogy milyen aljas hátsó szándékaid vannak az öcsémmel. Nem akarom őket megtudni. Nem is értem... Hogyan lehet mindenki ennyire vak? Miért nem lássák, hogy csak kihasználni akarod Gabet?

- Én...

- Miért nem értik meg! - dühös volt, ahogyan dühös szokott lenni velem akárhányszor csak összekaptunk. Nem tudtam megszólalni. Nem is akartam. Valami összetört bennem.

Feladtam.

Gabe nyitott ajtót, mielőtt további támadás ért volna.

- Anya már megint úgy mosogat, hogy a vendégek még itt vannak...

- Már megyek is - felelte Andrea csicsergős, mosolygós hangján és már ott sem volt. Gabe mosolyogva fordult felém.

- Doni már megint ráült a telefonjára... Kiscsillag, mi a baj?

Megöleltem. Amilyen szorosan csak tudtam. Akkor sem engedtem el, amikor egy kölyöknek cukorkát adott. A kissrác jót nevetett rajta. Aztán felnéztem Gabe aggodalmas tekintetébe és közöltem vele, hogy nem alszok itt.

Már nem éreztem magam otthon.