A két éves hónapos napló, december 28.

12 2 0
                                    

Utálom, amikor annyi dolog történik, annyi minden ér, hogy be tudom fogadni, le tudom nyelni, de érzelmileg sehogy se tudom feldolgozni. Pedig már eröltetem, de leragadok ugyanazon a karácsonyi estén, ugyanazon, ahogy együtt voltunk, ugyanazon, ahogy nevettünk, emlékeket alkottunk és, amikor már tudtam, hogy, amint vége lesz, megjegyzem örökre.

Azt éreztem, hogy mostanában nagyon negatív vagyok, de az az este reményt adott. Anna is reményt adott, még, ha másnap végül nem is találkoztunk. Alig vártam, hogy lássam és, ha Zsolnuk terve jól sül el és nem olyan pocsékul, mint a közös tervünk, ami Andit és a bátyámat illette, akkor együtt várjuk az Újévet valami pazar helyen a városban. Jól esett, hogy Zsolnuk mostanába elhív helyekre, mégha a vak is látja az okát, hogy miért: Kell valaki, hogy vigyázzon rá. Karácsonykor is, ha valaki üveghez nyúlt, mindig rám pillantott, mintha azt akarná mondani a tekintete, hogy miatta nem iszom, neki mutatok példát.

Büszke vagyok rá. Már nem csapott meg a dohány illata, amikor bejött a szobába, nem rakta fel mindenre a lábát és újra úgy öltözött, mint egy jó tanuló, sőt többet tanult mint az előző években összerakva. Na, meg persze sokat mérgelődött és tépelődött, bűntudata támadt, hogy miért csak most jött rá arra, hogy mindaz, amit eddig művelt helytelen volt. De én büszke vagyok rá. Így is felnézek rá. Sőt, pont ezekért a dolgokért nézek fel rá.

Csodás este volt aznap. Hideg, de csodás.

Bővült a család.

Nem, nem József és Helena várnak babát: Zsolnuk rögtön ezzel viccelődne, ha ezt elolvasná.

Tudhattam volna apu mosolyából, amikor felkelt, hogy nem csak egy egyszerű ok miatt tette. Kocsi parkolt le a ház előtt, de mi nem láttuk, csak hallottuk és különben is, Gabriellát épp kikísérték Ed és Andi, természetesen mindannyian arra gondoltunk, hogy csak a taxi az. Viszont, amikor a féket hallottam, Ed már mellettem volt, kérdő tekintettel nézve rám.

- Lehet itt felejtett valamit - szólalt meg Andi, aztán kérdés nélkül felpattant apánk után indulva, de azonnal vissza is tolatott. Meglepett arccal, sőt, inkább rémült arccal.

Utána apu jött, de nem egyedül. Egy nő volt vele, két oldalán mankóval, ami megemelte a vállait, őszes hajkorona alól nézett körül, azzal a mosolyával, amivel majdnem a szeme is eltűnt olyan széles volt. Azt hiszem tátva maradt a szám és én is úgy nézhettem ki, mint Andi korábban. Nem tudtam levenni róla a szemem. Erősnek tűnt, megállíthatatlannak és sokkal jobb színben volt, mint, amikor legutóbb meglátogattam őt.

- Karácsonyi ajándékokból sosem elég, nem? - kuncogta apánk végigpillantva rajtunk és Helena volt az, aki elsőnek megtudott szólalni. Felpattant, mosolygott és gyengéden megölelte anyánkat, mire én is fejrázva csatlakoztam.

Aztán egyre több kart éreztem magam körül. Nevettem, könny csordult a szememből és valahol anyám kötött pulcsiján kötött ki. Nagyon gyengéden öleltük őt, de ő azt a kezét, aminek a segítségével épp nem támaszkodott, olyan szorosan fonta az oldalamra, hogy azt hittem összenyom.

- Na, srácok - szólt ránk apánk. - Összenyomjátok szegény anyátokat!

Anyám rám kacsintott, tudatva, hogy tisztában van vele, hogy a helyzet fordítva zajlik. Nem tudtam megállni, hogy ne öleljem meg ismét. Annyira hiányzott! Az sem érdekelt, hogy hogyan került ki, vissza-e kell mennie, vagy, hogy mennyi idő telt el, mióta legutóbb így öleltem és mennyit változtunk mindketten ez az idő alatt. Csak az érdekelt, hogy végre újra megölelhetem őt.

- Csodaszép vagy anya - közölte József, mire mindannyian egyetértően bólogattunk, ő meg csak nevetett rajta.

- Ha nem haragszotok meg, le szeretnék ülni.

Természetesen még alig rakta le a széke mellé a két mankót, azonnal körbe ültül. Én és Zsolnuk elé a földre, a többi fivérem és Helena meg székeket húzott közelebb, apánk meg fejrázva ült odébb Mátéval. Az arcukra volt írva, hogy végig tudtak erről a kis meglepetéstől. Anyu legyintett feléjük.

- Lássátok, ők már meg is untak!

- Pf, még jó, hogy ilyesmit nem örököltünk tőle! - Zsolnukot már nagyon rég nem láttam úgy mosolyogni, mint amikor ezt mondta.

- Hé! Hát, így illik beszélni az apáddal?

- Megbocsájthassa! Ma úgyis az év fénypontja van!

- Egyetértek - szólalt meg nehézkesen József. - De hogyan... Nagyon örülök neki, anyu, de hogyan...

Anya bólintott, majd hátradőlt, mintha hosszú mesét akarna mondani, vagy legalább is kétszáz oldalat olvastatnánk fel vele a Harry Potterból, mint kiskorunkban, de ugyanakkor tudtam, hogy csak pár szót fog szólni. Mindig ezt csinálta. Azt hihetted sztorizgatni fog, de nem: Megfontolja azt, hogy mi a fontosabb és csak azt ossza meg a nagyközönséggel. Elmagyarázta, hogy már egy hete lábra tudott állni és egy járókával gyakorolt, csakhogy kieengedjék és végre önnáló tudjon lenni.

- Na, várjunk! - csillant fel Zsolnuk szeme. - Akkor te most hazajöttél?

- Ülnék itt köztetek másképp? Persze, hogy hazajöttem, de meséljetek...

Úgyhogy meséltünk, annak ellenére, hogy tudtuk apu és Máté tekintetéből, hogy már régen elárulták neki a kőműves brigádot és a szerelőt is. Anyu remek közönség volt és azt kívántam bárcsak, bárcsak örökre ott lenne közöttünk, ugyanakkor olyan hihetetlennek tűnt az egész, hogy kétszer meg is csíptem a karomat és még a sörömet és félreraktam, nehogy aztán kiderüljön, hogy nem is valós ez az egész.

De valós volt. Megöleltem, éreztem a karjaimban, éreztem az illatát, éreztem a haját az arcomban. Valós volt. Anyu valós volt és ott volt egy karnyújtásnyira tőlem.

- Nos - szakította félbe a mesénket Máté felpattanva apával. - Örülök, hogy ismét találkoztunk. De mostmár mennem kell, az én Lizám is megérkezett!

Azzal elbúcsúzott és anyu kíváncsian nézett végig rajtunk.

- Úgy látom ez a lány, Andi, nagyon sokat segített neked Csongi. Örülök, hogy ilyen barátra találtál!

- De még mi, hogy örülünk neki! Ugye, Ed? - kérdezte Zsolnuk, de mire Edre pillantottam már más volt a légkör. Gyorsan körülnéztem, kétszer is leelenőrizve.

- Mi az fiúk?

- Andi - Ed pattant fel elsőnek. - Ti mikor láttátok utoljára?

- Mielőtt anyu... - motyogtam.

Azzal már Ed ki is röpült az ajtón, de pár másodperccel később vissszajött.

- A motorja itt van, megkeresem... Magam.

Furcsálltuk a kijelentést, de volt benne valami parancsoló, ami miatt nem akartunk belekötni. 

A cseresznye illatWhere stories live. Discover now