A cseresznye illat

Több mint egy hónapos napló, november 29.

Jó volt Csongit boldognak látni.

De az, aki beszállt Máté kocsijába és tolatás közben felfordította a hordót, amit én is múltkor, már nem az a Csongi volt. Még kikísértem szerencsétlen ügyfelünket, addig visszaállítottam a hordót.

Ed meg nem lépett le. A fenébe is, ott ült Máté vasszékén, mint, akit odaragasztottak és csak bámulta azt az olajos kötényt. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, amikor visszamentem. Még nagyon is elevenen élt emlékezetemben a legutóbbi találkozásunk...

Összezavart. Teljesen összezavart.

Nem szóltam hozzá, még akkor sem, amikor éreztem a hátamon tekintetét mindvégig, ameddig a kereket ragasztottam. Hosszas munka volt és a végére teljesen zavarban éreztem magam a pillantásától. Izzadtam az idegességtől meg a pumpa nyomásától, hogy felfújjam a gumit. Levetettem Gabe olajfoltos ingét és a motoromra hajítottam, de lecsúszott. Mire befejeztem és megofordultam, hogy felvegyem az inget, Ed már megtette. Mintha le sem esett volna és ő maga is mintha meg sem mozdult volna, ugyanott ült, mint addig, ugyanabban a pózban.

Nem akartam kimondani, nem akartam megszólalni, de még is kicsúszott a számon.

- Köszönöm.

Mióta ismertem még sosem nézett rám ilyen... kedvesen. Összetörten, de kedvesen. Nem úgy nézett, ahogy szokott. Nem úgy, mint, aki bármelyik pillanatban képes lenne forgatni rám a szemét és nekem a hideg futokosott ugyanakkor a tekintetétől, mert eszembe jutottak szavai. Azok amiket Csongihoz vágott.

- Most biztosan azon gondolkodsz, hogy-

- Nem! - nem akartam beleszólni, még is megtettem. - Nem! Nem érdekel, mi történt köztetek.

- Akkor meg min törted a fejed? - kedves mosoly ült ki ajkára, amivel nem tudtam mit kezdeni.

Vó! Az egésszel nem tudtam mit kezdeni.

- Üm...

- Ha a szombat estéről-

- Elfelejthetnénk azt? - vágtam megint közbe anélkül, hogy végiggondoltam volna szavaimat.

Ed meglepettnek tűnt, de bólintott.

- Én már nem is emlékszem rá.

- Akkor ugyanazon a lapon vagyunk.

És mégsem hagyta ennyiben a beszélgetést.

- Akkor meg min gonolkodtál, ha nem azon, hogy mekkora egy tuskó vagyok?

- Igazából... - rólunk. Hogy végre éreztem valamit egy csókkal kapcsolatban, csak semmi más nem volt úgy, ahogy arra vágytam. - Azon, hogy miért vagy itt - értetlen fejet vágott. - Még mindig.

- Ó... Várom Csongit.

- Arra sokáig várhatsz, Ed. Bevásárlókörútra mentek. Záráskor érnek csak vissza... - azt akartam mondani, hogy menjen el, de nem tettem. Mert mosolygott. Nagy Edvárd rámosolygott.

- Akkor megvárom. Tudom hol a konyha és jó kávét főzök... - megvakarta a tarkóját, amit nem tudtam minek vélni. - Persze csak, ha a gazdasszony megengedi.

- Gyere - intettem neki.

Kérdés nélkül követett. Sőt, még a konyhaajtót is kinyitotta előttem. A konyha kicsi volt, Mátéval még sosem voltunk bent ketten egyszerre, mert szerinte akkor még a kívánatos feszültség is rossznak hat.

Ezzel kapcsolatban annyit mondhatok, hogy igaza volt.

A víz rohadtul lassan fort, folyton kinéztem az üveges ablakon, hogy nem-e jön valaki, de senkit se láttam. Ki akartam menni, de Ednek pont akkor kellett megszólalnia.

- Hogy vagy, Andrea?

Sosem kérdezett még tőlem ilyet, de azt megfigyeltem, hogy a testvéreitől állandóan kérdezte.

- Fáradtan - meg zavarodottan, frusztráltan és kíváncsian. Kíváncsian, hogy vajon valaha is fogunk még csókot váltani? Mert, ami azt illette... Nem bántam volna. - És te, Edvárd?

- Vó! - sosem nevetett még rám. Legalább is őszintén nem, ami mindkettőnket meglepetéskénk ért, úgyhogy inkább teljesen feleslegesen elöbblített két csészét. Máté mindig elöblíti őket, miután elmossa. - Nem gondoltam volna, hogy mindjárt a teljes nevemen leszek hívva.

- Te hívtál Andreának. Én hívlak Edvárdnak, egyszerű.

- És mit kéne tennem, hogy Ednek hívj? - az ujjai teljesen feleslegesen fedezték fel a csésze belsejét.

- Annyit, hogy Andinak szólítasz. Tudod a barátaim úgy hívnak.

Aztán elkezdett csörögni a telefonja és már nem mosolygott úgy.