A cseresznye illat

A pár perces napló, Február 20.

Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy Nagy Zsolnuk naplót fog írni, akkor a képébe röhögtem volna és még azt is a tudtára adtam volna, hogy mindez kizárt.

Sosem tetszett az ötlet, hogy papírra vessem a gondolataimat és ez majd segít a fejemben lévő zűrzavaron. Nem éreztem szükségét. Mégis, itt tartok, naplót írtok egy soha nem használt vékonyka és szamárfüles füzetbe, ami valahol a fiók legvégében csücsült összetekeredve. Már el is felejtettem, hogy mire szántam eredetileg. Ed naplójából ítéve, mert az volt az egyetlen napló, amit eddig közelebbről láttam, nem tűnt annyira unalmasnak naplót írni. Na, meg, anyu is meg ő is annyit kántáltak róla gyerekkoromban, hogy miután Csongi nemrég megvallotta, hogy ő is naplót ír, sőt már lassan három éve - úgy voltam vele, hogy miért ne próbálnám meg én is? Mi veszítenivalóm van?

Igazából magamnak akarok üzenni.

Ha ezt visszaolvasnám, hónapok, évek, vagy tegyük fel, akár évtizedek múlva, akkor azt akarom látni, hogy ez itt egy papír, ami bizonyítékul szolgál, miszerint nem adtam fel.

Annyi mindent meg kell még tanulnom a világról - az iskolán kívül természetesen. Legalább is, szerintem ugyanaz a mennyiségű tudás vár minden másik húsz évesre is, viszont én valamiért úgy érzem, előttem még hatalmas út áll. Lehetőségek megállíthatatlan sorával és nekem ezeket mind ki kell próbálnom. De még nincsenek itt a lehetőségek, még nem tartok ott. Egyenlőre ott vagyok, hogy megtanuljak elfogadni egyes dolgokat. Megtanuljak megérteni, megbocsájtani. Úgy érzem ezzel nem késtem el, ha netán jövőbeli énem azt mondaná, hogy ezt már régóta tudnom kellene - vannak emberek, akik ilyesmit sosem sajátítanak el, mert egyszerűen nem érdekli őket. Nos, engem érdekel. Más sem érdekel. Kivéve néha az alkoholt, de jobban kerülöm, mint Anna a fivérem házi kedvencét, amikor az a vállára rakta, mihelyst a lány először csücsült a kanapénkon. Aztán Csongi meg Józsi összekaptam rajta, Csongi egy angyal módjára akarta védelmezni Annát a póktól, a fivérem meg egyszerűen csak szórakozni akart.

Nekem nem volt ilyen szerencsém a szívek ügyén, mint nekik kettejüknek, vagy Ednek, de ha ott tartunk, őt inkább balszerencsésnek nevezném, tekintve, hogy valahol ezerkétszáz kilométerre csatangol egyes egyedül. Messzire menekült a szerelemtől. De legalább rátalált.

Azon töröm a fejem, én vajon mihez értek úgy igazán. Izgatott voltam a jog miatt, alig vártam, hogy lediplomáljak és munkát találjak, de ugyanakkor bizonytalan is. Olyan más lenne, ahhoz képest, amit mi csinálunk. Ami a családi bizniszt illeti. Féltem, hogy kivétel lennék a családból. Féltem, hogy olyan pökhendi munkamániássá válnék negyvenéves koromra, mint mindenki, akit tudok a jövőbeli szakmámból. Nem is, hogy féltem, inkább rettegtem.

A másságról jut eszembe...

Minden más, hogy anyu itthon van. És erre emlékezni akarok, ezt újra akarom olvasni. Mosolyog, derült és csodálkozva figyeli, minden egyes nap, hogy mekkora "zsiráfok" lettek a fiai és, hogy az egyik se tud megmaradni a seggén öt percig. Tudta, hogy nekem mennyire nehéz volt az utóbbi pár év, de persze melyikünknem nem... Az alkoholba, a drogba, az undokoskodásba menekültem. Ettől rosszabbat nem is tehettem volna. Anyu persze mindegyikről tudott, a testvéreimnek nem dísznek volt szájuk, de mégsem hozta fel azóta se, egyszer se. Én meg mióta itthon volt egyik szenvedélyemhez se mertem nyúlni, csakis arra figyeltem, ami előttem állt. Bele se mertem gondolni a múltba, féltem, visszaránt.

A barátaim puhapöcsnek kereszteltek el, de utóvégre, miután hetekig nem láttam őket, rájöttem, hogy, nem is igazán voltak a barátaim. Azt mondanám, csak azt időmet pazaroltam rájuk, de nem ebben hiszek - szerintem mindennek megvan a maga oka, a maga célja. Rájuk is csak így tekintek - egy tanulságként.

Ha ezen sorokat olvasod jövőbeli Nagy Zsolnuk, tudd, hogy, akkor is, ha egy alkoholista lettél, én büszke vagyok rád. Nem azért mert alkoholista lettél, hanem, mert biztos vagyok benne, hogy előtte mindent megtettél azért, hogy ne ott köss ki, amitől én féltem és, amire már neked nem is kell gondolnod. Ne add fel bármi is legyen, rendben? Gondolj arra, hogy én mennyire bíztam benned és, amikor azt hiszed, hogy már nem teszem, már nem bízom magamban többet, gondolj vissza erre. Én mindig itt leszek a múltban és semmi sem fog megállítani abban, hogy bízzak benned. Tudod, mit? Biztos vagyok benne, hogy nem lettél alkoholista, hanem minden, amire most mi ketten büszkék vagyunk.