A cseresznye illat

A négy éves napló, Február 17.

A legutóbbi naplóbejegyzésem majdnem másfél évnek ezelőttről való. Akkor ismertem meg Gabit. Felvilágosító volt visszaolvasni, ezúttal érezni a szavak igazi jelentését, látni az érzelmeimet, amiket addig eltakartam. Itt vagyok ismét, majdnem másfél évvel később, olyan helyen a világomban, amire láthatólag nem számítottam, amikor az előző bejegyzést írtam.

Azt hittem, csak pár hét és az én szemem is valóban csillogni fog és egy állatkert éled majd fel a gyomromban, amint meglátom őt. Vártam pár hetet, Gabi őrülten szerelmes lett belém, én meg őrültem szégyelltem magam, mert akármennyire is voltam türelmes, akárhogy is igyekeztem, nem tudtam ugyanazt érezni, mint ő. Még ahhoz hasonlót sem. Nem értem mi volt a probléma. Törődtem vele, sőt törődöm vele. Fontos volt nekem és még mindig az. Elveszettnek érzem magam nélküle. Ő volt az otthon, amit kerestem, tárt karokkal nyitotta ki előttem az ajtókat, de aztán, amikor rájött, hogy meg sem érdemelném, hogy ott legyek, kihajított és becsukta az orrom előtt. Nem hibáztathatom érte...

Amikor megcsaltam, mert igen, voltam ekkora szemétláda, akkor azért tettem, hátha... Hátha valaki mással más lesz, de az égvilágon semmi sem változott, sőt még unatkoztam is mellette, alig vártam, hogy ne kelljen többet látnom. Aztán szégyelltem elmondani Gabinak. Szégyelltem azt mondani, hogy egy fajankó vagyok, aki nem tudja szeretni, de megoldást keresett erre, azzal, hogy megcsalta. Biztos vagyok benne, hogy nem ez lett volna az örömhír, amire mindig is vágyott.

Utálom, hogy senki sem érti meg ezt a fájdalmat. Senki se tapasztal ekkora tuskóságot. Mindenki találkozik az igazival, aztán egyszer vagy vége lesz vagy örökre tart. Nem érdekli őket. Jól érzik magukat. Szerelmesek. Na, és én? Nem tudok az lenni. Egyszerűen nem tudok.

Amikor először megláttam Gabit, azt gondoltam ez az, őt kerestem és, ahogy telt az idő ebben egyre biztosabb voltam, elvégre is ő szeretett engem, önzetlenül. Én meg csak álltam előtte, mint egy tuskó, a hajába súgtam, hogy szeretem, de nagyon ritkán mondtam a szemébe nézve. Álmatlan éjszakákat töltöttem vele, igyekeztem betölteni az űrt, amit a problémai okoznak, igyekeztem a támasza lenni, szeretni őt, úgy, ahogy megérdemli.

Andi majdnem elválasztott minket. Hagyni akartam az egészet a fenébe... Mégis, nem Andi állt közénk, hanem én és a tuskóságom. Én vettem rá Krisztinát, hogy töltse fel azt a videót. Én voltam az, aki megfelelő időben és megfelelő helyen engedett el egy-két olyan megjegyzést, amelyet nem kellett volna. Azt akartam, hogy megtudja. Megérdemelte az igazságot. Ennyi mindent tettem, csak azért mert nem tudtam a szemébe mondani...

Amikor meg távol voltunk egymástól, megszakadt a szívem. Hiányzott minden szava, hiányzott, ahogy órákig szépítkezett, hiányzott, amikor pozitívan gondolkodott és látta mindenben a jót, miközben ő maga volt saját maga legnagyobb problémája. Hiányzott, ahogy ott volt nekem, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.

Nem a szerelemre van szükségünk. Rá kellett jönnöm, hogy valami olyasmit hajszoltam, amit teljesen felesleges volt. Nem attól voltunk jók együtt, mert olyannyira szerettük egymást - hiszen én, mint egy igazi tuskó, nem is szerettem -, hanem attól, ahogy törődtünk egymással. Bántam, hogy nem jöttem rá előbb.

A temetésen Andi oldalán állt. Nagyon jóba lettek, miután a nővérem meglátta a lány igazi színeit. Nem akartam eröltetni a dolgainkat, időt akartam adni Gabinak, amennyire csak szüksége volt. Úgy vagyok vele, hogyha kell egész életemben várok, megtanulok szeretni és aztán azt mondom neki, hogy itt vagyok, végre vissza tudom adni mindazt, amit te adtál nekem. Ha kell hetven évesen fogok remegő kézzel újabb naplóbejegyzést írni és az rólunk fog szólni. Csak rólam és csak Gabiról. És szeretni fogjuk egymást.