Ash szemszöge:
- Köszönöm. - vettem el a jegyeket és mentem a bejárathoz. A blokkot kidobtam a kukába.
Sadie azt hitte, hogy mindegyiket megtartottam, így az iskola majd visszafizetheti nekünk a költséget. De ez nem így volt. Soha nem is volt. De erről nem kellett tudnia.
Zsebre tettem a kezeimet és így néztem körül a hallban. Már most unatkoztam. Csak öreg embereket láttam, akik ugyanúgy unottan sétáltak a képek közt. Fáradtnak is tűntek. Az órámra néztem és megráztam a fejem. Ez egy esti kiállítás volt és már kint is sötét volt. Ki megy este egy sivár kiállításra?? Ennél márcsak jobb jöhet.
A művészet sosem érdekelt annyira. Ezért reméltem, hogy a fotósok munkái miatt legalább megérte eljönni. Az elvont szobrokhoz semmi kedvem nem volt, mert sosem értettem a lényegüket és kényelmetlenül is éreztem magam mellettük. Remélhetőleg nem lesz sok ezekből.
A tekintetem a bejáratra vándorolt, amelyiken Sadie bármelyik percben betoppanhatott. Felsóhajtottam és lenéztem a cipőmre. Annyira fel tudott idegesíteni ez a lány, hogy az már nem volt normális. Nem értette egyszerűen a szitut. Hogy mennyire fájt minden egyes alkalommal, mikor láttam őt. Higy mennyire meg akartam érinteni és csókolni minden egyes alkalommal, mikor láttam őt.
De hogyan csinálhattam volna? Hisz nem mondtam el soha neki. Mutatni próbáltam, de nem esett le neki a jel. A nővére miatt. Vagy Chase miatt.
Belül felhorkantottam, mikor arra a tökfejre gondoltam. Annyira utáltam, azért, amiért az utamba állt.
Ezen a héten csak egyszer láttam őket együtt a suliban. Hétfőn, mikor egy hosszú öleléssel köszöntötték egymást. Ez már elég is volt nekem. Többet nem kellett és nem is akartam látni. És a suliban könnyű volt elkerülni bizonyos embereket.
Flörtöltem Sadievel és ezt ő nem csak észrevette, de még vissza is flörtölt. De mindig, ha már elértünk volna valamit, visszavonult. Mert nem tudta ezt megtenni a nővérével.
Meg tudtam volna ölni magam azért, amiért együtt voltam Brookeal. Akkor még az volt a célom, hogy megutáltassam vele magam. Ezzel magamnak is rosszat tettem és tönkre tettem az összes lehetőségünket.
Talán ő is csak egy rossz kifogásnak használta Brooket. A sok jel ellenére, hogy talán érez valamit irántam, most Chasel van együtt.
Felnéztem és abban a pillanatban lépett be Sadie. Gyönyörű volt és kissé arrogáns mint mindig, de egy kis bizonytalanság is felismerhető volt a szemeiben. Fekete haspóló, laza szoknya, bőrdzseki... Egyszerűen tudta, hogy hogyan öltözzön, ha össze akart zavarni engem.
A szeme nyitott könyv volt számomra. Mint mindig is. Csak egyetlen egyszer ismertem félre a tekintetét. Mikor bevallottam neki, hogy szeretem. Még máig az alkoholt hibáztatom, különben nem láttam volna azt a szemeiben, ami ott sem volt.
Engem keresve körbenézett és mikor megtalált és elindult felém, még valamit észrevettem a szemeiben. Fájdalmat és dühöt. Sóhajtottam ez a robbanó kombináció miatt. Ma össze akartam szedni magam és nem egy disznóként viselkedni. Hogy fog-e menni azt majd meglátjuk.
- Szia. - köszönt.
- Szia. - mondtam lazán, majd elővettem a jegyeket. - Már be is mehetünk. - erre már el is indultam a kiállítás felé.
- Király. - fonta össze karjait és úgy ment el mellettem. Nem tudtam visszafogni magam, ezért lecsekkoltam hátulról. Megáztam a fejem és megpróbáltam elrendezni a gondolataimat. Azok a hosszú lábak, az a segg (ami a bulin még a kezemben is volt), az edzett hasa és az édes mellei nem hozzám tartoztak.
Még nem.
Utána mentem, odaadtam a jegyeket a nőnek és együtt sétáltunk be az első helyiségbe. Magas, fehér falak, ablakok a tetőn, világos parketta. Tipikus művészeti kiállítás. Sadie rögtön egy falat kezdett el bámulni, miközben én először körülnéztem. A festmények, amik itt bent lógtak... fogalmam sincs melyik évjáratból voltak. Ez engem egyáltalán nem érdekelt.
Odamentem a falhoz, ami előtt Sadie állt és megpróbáltam nem rögtön bealudni. Érdektelenül továbbmentem egy kis sötét festményhez, ami egyáltalán nem volt különleges. Tovább sétáltam a következőhöz és épp egy ásítást próbáltam visszafogni, mikor rezgett a telefonom. Elővettem a zsebemből és összehúztam a szemöldököm.
Szia Ash! Majd írj, ha megírtátok a cikket! Utána majd megint összeülhetünk és együtt dolgozhatunk a kinézetén. Utoljára elég jó móka volt és szerintem mi egy szuper csapat vagyunk ;) xoxo Dayna
Istenem, Dayna mindig rajtam lóg az utóbbi időben! Nem értettem miért és idegesített is. Igen, tényleg tehetséges volt borító csinálásban, de nem kellett és nem is akartam mindegyik borítónál segíteni.
Válaszolás nélkül visszacsúsztattam a telefonom a nadrágomba. Még azt sem tudtam, hogy mikor fogjuk megírni a cikket. A vállam fölött Sadiere pillantottam, aki egy festményre koncentrált, kissé eldőlt fejjel. Egy apró mosoly került a számra. Annyira édes volt. És kibaszottul makacs.
Odafordultam egy másik festményhez és ezúttal nem tudtam visszafogni az ásítást. Egy idős hölgy csúnyán nézett rám, de leszartam. A tetkóim érdekesebb műk voltak, mint ezek itt.
Sadie még mindig ugyanaz a festmény előtt állt. Odamentem hozzá és megpróbáltam meglátni valamit a képen. Egy csomó vonal. Néhány paca. A művész biztos csak véletlen nyúlt az ecsethez. Bármennyire is akartam, nem értettem az értelmét.
- Nem értem.
Sadie egy percre sem vette le a tekintetét a festményről, mikor válaszolt nekem.
- Mit nem értesz?
- Hogy mi akar lenni ez a macskakaparás. Semmit nem lehet kivenni belőle. - Már kezdtem frusztrált lenni. Mit láttak a többiek, amit én Nem? És itt én voltam a normális vagy a többiek? Össze voltam zavarodva.
Egy pillanatra Sadiere néztem és láttam, ahogy egy vigyort próbál visszafogni.
- Két ember látható rajta, akik egy éjjeli viharon küzdik át magukat. Minden erejükkel próbálnak átjutni rajta, de nem tudják, hogy hogyan fog sikerülni nekik. De legalább ott vannak egymásnak és tudjak, hogy együtt mindent legyőznek.
Elképedve néztem őt. Még mindig a festményt bámulta.
- Ezt te mind észreveszed ezen a képen? - Tényleg meg voltam döbbenve és azon gondolkoztam, hogy most épp át-e ver vagy igazat mond. Ha művészetről volt szó, akkor nekem mindent be lehetett mesélni, mert mindent elhittem.
- Igen, nézd. - mutatott két csíkra, amik kissé elfedték egymást. - Ezek szorosan egymás mellett vannak, vagyis egymást támasztják. Itt meg az erdő van, a szél, ami szétszórja az ágakat. - egy pillanatra csendbe maradt, majd felém fordult. - Egy kép mindig egy történetet mesél el. Csak meg kell találnod azt. Ne csak azt lásd, amit az első pillantásra, hanem jöjj rá mi áll mögötte. A mély mondandóját. Azt, ami nem rögtön észrevehető, de ott van. Ha akarod, megtalálod.
Csak bámulni tudtam rá. Nem tudtam, hogy ennyire érdekli a művészet. Mi mindent nem tudtam még róla? Abban a pillanatban elfogytak a szavak. Sok fantáziával tényleg ki lehetett venni a képből azt, amiről az előbb beszélt. De talán pont erről van szó a művészetnél. Hogy legyen fantáziád és hogy erőltesd meg azt.
Még mindig nem mozdultam és észrevettem, hogy ez kezdett beki kényelmetlen lenni, mert csak szótlanul figyeltem őt. Lassan egy mosoly kúszott az arcára.
- Gyere. - mondta, majd reflexből a kezem felé nyúlt, de mielőtt hozzáért volna, visszahúzta a kezét, mintha épp megégette volna.
Ez fájt. Elfogultság volt köztünk, ami régen csak egyetlen egyszer volt.
Mikor megcsókoltam.
Sadie előttem ült az agyon törökülésben. Vadul gesztikulálva mesélt nekem. Látott ma egy baba mókust, ami amúgy nyugodt maradt és ránézett. De mikor lehajolt hozzá, hogy megsimogassa, elszaladt.
- De annyira cuki volt! És annyira pici! Látnod kellett volna Ash!
Imádtam, mikor lelkesen mesélt nekem valamit. Ahogyan ragyogott közben. Egyszerűen boldog volt.
- Kár, hogy nem láthattam. - feleltem mosolyogva. Gondolatban nem a történetnél jártam. Észrevettem, hogy az utóbbi időben, ha Sadiere néztem, valami történt bennem.
Szerelmes lettem belé.
És sokáig tartott, míg erre rájöttem és még több ideig tartott az, hogy ezt el is fogadtam.
Nagyon jó barátok voltunk és ugy éreztem, hogy nem csak nálam változtak meg az érzések, hanem nála is.
Sokszor úgy nézett rám, mint ahogy most is. Csak egymást bámultuk beszéd nélkül és nem tudtuk levennék a tekintetünket a másikról.
A fejemben hatni kezdett az alkohol, amit megittunk.
Olyan szívesen...
A kezére tettem az enyém és élveztem a piha bőre érintését.
Lassan előre hajoltam.
Tudta, hogy mire készülök. Nem hátrált meg, hanem nyugodt maradt és várt.
Magam sem tudtam, hogy mit csinálok. Nekem is ez volt az első csókom.
És olyan hamar véget ért. De soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, mikor az ajkai az enyémeimen voltak.
Az első csókom.
- Most akkor jössz? - kicsivel előrébb állt tőlem és valószínűleg észrevette, hogy nem követtem.
- Megyek már. - motyogtam, még mindig ennek az intenzív eméknek a hatása alatt.