Ash nem ment többé ki a fejemből.
Mindegy mit csináltam, ott volt a gondolataimban. Beleültette magát az agyamba.
Az ágyamon feküdtem, a zene szólt és most az egyszer volt egy kis időm és nyugalmam gondolkodni. Csak gondolkodni.
És természetesen csak Ashen gondolkodtam.
Legfőképp azt a mondatát ismételgettem újra és újra, amit ma délután mondott nekem.
Te is jól tudod, hogy mi soha nem fogunk tudni "csak" barátok lenni.
Ezzel mégis mit akart mondani? Hogy túl bonyolult volt minden köztünk? Mert elrontotta Brookeal a dolgot és én meg nem választhattam kettőjük közt? Hogy nem lehetünk simán barátok, mert ő anno három évvel ezelőtt szerelmet vallott nekem? Mert tőle kaptam az első csókom? Mert nemet mondtam neki, mert egy jó haverom volt?
Ezért simogatta meg a kezem? Vagy mert játszadozott velem, mert tudta, hogy érzek valamit iránta? Mert ezt időközben nekem is be kellett látnom.
Beleszerettem Ashbe.
Mégha ez nem is tetszik nekem. Hisz lehetetlen és rossz volt, több szempontból is.
Ennek ellenére a szívem jónak látta. A mai nap a játékparadicsomban csak még jobban kinyitotta a szemem.
A hátamra fordultam és a plafont tanulmányoztam. Sürgősen beszélnem kellett Anaval és Mattel az új felismeréseimről. Talán ők tudnának egy kis észt verni belém.
Te is tudod jól, hogy mi soha nem fogunk tudni "csak" barátok lenni.
Hirtelen libabőrös lettem.
Ez egy vallomás volt tőle? Hogy érez valamit irántam? Megint? Vagy még mindig?
Ebben reménykedni sem mertem. Nem akartam ezt remélni, mivel ez sem változtatott semmit a szituáció lehetetlenségén.
És akkor még ott volt ez a dolog a sportkollégiummal...
Ash csak úgy elment egyik napról a másikra. Nem hogy tőlem, de Mattől, sőt senkitől sem köszönt el. Ez nem volt normális, kivéve ha valami hátsószándéka volt.
Hirtelen valaki bekopogott hozzám, majd Brooke dugta be a fejét.
- Jössz? Kész a kaja. - mondta nyugodtan és arra várt, hogy felálljak. A helyzet javult kettőnk közt, így újra normális tudtunk kommunikálni egymással. De azért éreztem, hogy még mindig meg volt bántva és, hogy a bizalmát elvesztette irántam.
Nagyon boldog voltam, hogy nem tudta a gondolataimat olvasni.
- Sadie, hányszor kell még elmondanom, hogy kapcsold ki a zenét, ha kijössz a szobádból? - morgott anya rögtön, mikor leértünk a konyhába.
- Bocsi. - motyogtam, miután már én is hallottam a fentről lehallatszó basszt.
Leültünk az asztalhoz és anya körbeadta a kaját. Brooke csak a fejét rázta - valószínűleg megint diétázott -, apa pedig tésztát szedett magának. Vigyorogva fogtam meg a tálat. Apu mindig jókedvű volt, néha már túlságosan is.
Én is szedtem magamnak tésztát, majd tovább adtam anyának, akinek a tekintete a tetkómra siklott.
- Sajnos be kell vallanom, hogy egyre jobban tetszik az új tetkód. - jelentette be meglepetésemre, mire halványan elmosolyodtam. Anyu mindig is mondta, hogy nem szeretné, ha látható tetkókat varratnék magamra. A toll és a virágok csak akkor látszódtak, ha fehérneműben vagy strandon voltam. Az új viszont szinte mindig látható.
- Szerintem a káromkodó szót elhagyhattad volna, de amúgy nagyon szép. - vallotta be apa is.
- De mindez csak egy cikk kedvéért. - forgatta meg a szemeit anya. Várható volt. - Legalább jó munkát végzett a tetováló.
Erre nyeltem egyet. Még a családomnak sem mondtam el, hogy Ash varrta rám. Még azt sem, hogy ő választotta ki nekem. De Brooke holnap mindenképp meg fogja tudni az iskolaújságból. Ránéztem a tetkómra és azon gondolkodtam, hogy nem-e inkább most kéne nekik elárulnom.
Te is tudod jól, hogy mi soha nem fogunk tudni "csak" barátok lenni.
- Amúgy miből jutottál erre az ötletre? - kérdezte apa hirtelen, miközben átnyújtotta a bolognait. Haboztam.
- Ash ötlete volt. - gyors odapillantottam Brookera, aki meg sem rezzent. - Ő tervezte. - fűztem hozzá, majd az előttem lévő piros szósz felé fordultam, mikor észrevettem Brooke nérges arckifejezését.
- Ő tervezte? - lepődött meg anya.
- Igen, ez egy idézet a kedvenc bandámtól, amire Ash emlékezett. - Brooke nemsokára ki fog akadni.
- Ez remek! - mondta vidáman anya, miközben elvette tőlem a szósszal teli tálat. - Szép, hogy ennyi év után is barátok vagytok!
Te is tudod jól, hogy mi soha nem fogunk tudni "csak" barátok lenni.
- Anya. - figyelmeztettem őt halkan, hogy fogja be és sokatmondóan Brookera néztem. Szegénynek még mindig szerelmi bánata volt. Anyu igazán lehetett volna egy kicsit tapintatosabb.
- Minden rendben, Sadie. - szólalt meg Brooke, aki a salátájában kotorászott. - Hisz nem tehetünk úgy, mintha nem létezne. - mégcsak a nevét sem tudta kiejteni. Rögtön átjárt a bűntudat megint, az Ash iránti érzéseim miatt. Nem szabadott többet ezekre gondolom, el kellett ásnom és soha az életben elővenni őket. Nem tehettem ezt a nővéremmel. De közben csodálkoztam az előbbi erején. És hálás voltam, amiért nem mesélt a csókunkról Ashel a szüleinknek.
Apa megint nem értett semmit, mint mindig.
- Ash tervezte? Azta... Akkor még jobban tisztelem a tetoválót, hogy így le tudta másolni Ash írását.
Basszus, basszus, basszus.
- Na igen... - hogy mondjam el nekik? - Ash varrta. - súgtam, majd vártam az újabb csapást.
Három szempár sokkolva szegeződött rám.
- Ash varrta a tetkód? - anya volt a legjobban lesokkolva. - Hogyhogy? Szabadott ezt egyáltalán neki?
- Igen, nyugi, a tetováló a szalonból mondta, hogy Ashnek tényleg van hozzá tehetsége és hogy nagyon jó benne. - próbáltam nyugtatni őket.
- De akkor sem engedheted neki csak úgy, hogy varrjon rád! Mennyi tapasztalata lehet tizennyolcévesen?
Upsz. Elmondjam nekik, hogy Ash már pár éve illegálisan tetováltat? Inkább ne.
- Remek tetkó lett és gyorsan meg is gyógyult, úgyhogy minden oké. Mindem jól ment. - Brooke nem szólt semmit. Talán nem is tudott Ash tetováló múltjáról.
Anya sóhajtott egyet és apa sem volt nagyon elragadtatva, de úgy tűnt, hogy mégis meggyőztem őket.
- Változtatni már úgysem tudsz rajta. - mondta apa.
- De mindig Ashre fogsz gondolni, ha a tetkóra nézel. - jegyezte meg az agyatlan anyám. Brooke hirtelen felállt, majd szó nélkül elhagyta a konyhát.
Te is tudod jól, hogy mi soha nem fogunk tudni "csak" barátok lenni.
- Szép volt anya. - mondtam egy szemforgatással. Erre ő is felállt és Brooke után ment. A hangulatnak annyi volt. És megint azt mondogattam magamnak, hogy el kell engednem az érzéseimet Ash iránt. Jó volt, hogy már csak négy cikk és a végzős bál volt hátra, így nem kellett olyan sok időt vele töltenem többé. Mégha ez nehezen is esett a szívemnek.
Mi lesz a végzős bál után? Nyári szünetben? Látni fogjuk egymást egyáltalán?
Minden összeszorult bennem, mikor elképzeltem, hogy már semmi közöm Ashhez.
- Sadie kincsem, miért vagy olyan bánatos? - kérdezte apa hirtelen, miután pár percen keresztül csak a tányéromat bámultam. Sóhajtottam.
- Az élet bonyolult néha.
- Túl fiatal vagy még, hogy kiejts egy ilyen mondatot. - fogta meg a kezem. Rá mosolyogtam, de nem szólaltam meg. - Kedveled őt, igaz?
Ez volt AZ a kérdés, amit nem kellett volna feltennie. Miért ismert ennyire? Miért nem ignorálta egyszerűen?
- Nem. - hazudtam, majd felálltam, elfordultam tőle, hogy ne lássa a könnyeket a szemeimben és felmentem a szobámba. Ez a ház egyértelműen túl kicsi volt két törött szívnek. Ugyanaz a srác miatt.