"-Jeremy kurvára a te apád, Leeloo!"
Szemeim tányér nagyságúra növekedtek, és vészesen sípolni kezdett a fülem, mintha egy fólia alól pillognék a külvilágra. Kába tekintetem arra az emberre vezettem, akit az apámnak neveztek. Arcán ellenkezés egy csöpp árnyalata sem látszott, csak feszülten nézett engem, és összepréselte az ajkait. Remegve tátottam el a szám, és megrázva a fejem próbáltam nem azonnal elájulni, vagy rohamot kapni. Aki elhagyott, szinte integetett, mikor elvittek nevelőotthonba, magányom okozója volt, most itt áll előttem. Nem ismertem fel, még csak nem is voltak ismerősek a vonásai. Tíz éves kislányként hagytam el az otthonom. Utána pedig utcára kerültem, szintén miatta, hiszen ő vette el tőlem Williamet, ahol éheztem, fáztam, őt pedig ez nem érdekelte. Mindez pont tíz esztendővel ezelőtt. Hiszen ma van a szülinapom. Micsoda ajándék.
Remegő ajkakkal szorítottam ökölbe a kezem, és körbenéztem a tömegen. Sokan döbbent arcot vágtak, mintha ezt most hallották volna először. Fájdalmasan dobogó szívvel kiáltottam a síri csendbe a plátói kérdést.
-Miért?
Taehyung megfeszült állkapoccsal fordult Jeremy, vagyis az apám felé, és maró tűzzel a hangjában ordított rá.
-Mondd el neki! És hadd hallják a kis csicskáid is, hogy miket tettél! Az elejétől!
Jeremy nem mondott semmit, csak megdermedve állta a tekintetét a koreai fiúnak. Mélyet szívott élesen a levegőből, és szakadozva beszélni kezdett, amit én pattanásig feszült idegekkel hallgattam végig.
-Mikor Leeloo tíz éves volt, a szomszéd bejelentést tett a gyámügynél, miszerint a lányunkat éheztetjük és nem foglalkozunk vele. Ez igaz is volt, én fiút akartam, nem pedig egy semmirevaló lányt, aki csak nyivákolni tud és semmi haszna. Egy fiút akartam, akit nem kell pátyolgatni és tovább viheti a Ligát. Nem igazán érdekelt, hogy mi van a lányommal. Aztán mikor elment, elvitték egy nevelőotthonba, nem sokra rá egy férfihoz került, Williamhez, aki jóban volt az itt álló Kim Taehyung apjával, Kim Ji-hunnal, aki a legnagyobb ellenségünk, az Ezüst Tigrisek feje. Elraboltam Williamet, hogy a lányom szenvedését láthassam, nekem az mindent megért.
A gyomrom egyre inkább kavarogni kezdett, amikor a történet kirakósának darabjai a helyükre kerültek. Undorítónak találtam, sírni tudtam volna a lelkembe költöző fájdalomtól, hogy a saját apám ilyen véleménnyel volt rólam, és minden bizonnyal mai napig így érez, különben nem tette volna meg mindezt velem. Taehyungra pillantva láttam, hogy megfeszült testtartással és irdatlan dühvel nézi Jeremyt. Mintha bármikor képes lenne nekiugrani.
-A kislányom szépen felcseperedett, csoda folytán nem halt meg az utcán. Összefutott Taehyunggal, és vele élt, nem tudtam a közelébe férkőzni, de azt hittem, kinyírja helyettem.- folytatta a beszédet az apámnak nevezett ember olyan világi nyugalommal a hangjában mindeközben, hogy az szinte lehetetlen.
-Nem öltem volna meg soha! Nem vagyok egy érzéketlen pöcs, veled ellentétben! A feleségedet is megölted, mikor ő Leeloo pártjára állt, és haza akarta hozni!- ordított rá Tae Jeremyre, mire nekem elszorult a torkom. Anyám meghalt? Aki végül mellém állt? Néma pityergésbe fogtam, amit már nem tudtam visszafogni, annyira sok volt minden egyszerre.
-Igen, Mary ezért halt meg.- közölte Jeremy, és folytatta a mesét.- Finnországban Rosette direkt fenyegette meg Taehyungot, hogy írjon hamis dolgokat az érzékeny lánynak, hogy Leeloo elmeneküljön tőle, és végelkeseredésében hozzám fusson, William megkeresése érdekében, és hogy védelmet kapjon. Így hát kis idő után ez így is történt, szövetségesünk lett. Jól bántam vele, nehogy gyanút fogjon. Mindezt azért, hogy elvezessen az Ezüst Tigrisekhez, hogy kinyírja Taehyungot, ezzel kiszipolyozva minden életkedvet Ji-hunból, és adja fel a harcot halott fia miatt. Annyira tökéletesen működött minden, aztán Leeloo megtalálta Williamet, és felborult a terv.
-Többször is meg akartál ölni.- suttogtam magam elé, azonban meghallotta, és elvigyorodva fordult Rosette felé.
-Az nem én voltam, minden a drága Rose érdeme.
-Bizony.- kuncogott az a ribanc.- Taehyung az enyém lett volna, ha nem kotnyeleskedsz bele az életünkbe. Úgyhogy úgy gondoltam, kibelezlek titeket, mindkettőtöket. Jeremy mackó célja is ez volt, úgyhogy készségesen vett szárnyai alá. Meg maga alá is.- kuncogott, miközben perverz mosoly játszott ajkain. Öklendezve vertem bele a fejem a földbe, hiszen már majdnem megőrültem a helyzettől.- Én voltam, aki rád gyújtotta a gyárat, aki elütött autóval, aki odaküldte hozzád azt a fickót a buliban, hogy Taehyungnak elég ideje legyen kinyírni azt a kis kettős ügynök ribancunkat, hogy aztán a sötétben baj nélkül neked ugorjon, megrugdosson, miegymás, akár megöljön, és én voltam, aki elintézte, hogy az a fickó, akit végül megöltél, meglátogasson a kórházban. Csak Taehyungra kellett kenni az egészet, hiszen attól csak ellenszenvesebbnek állítottuk be a szemedben, ami kapóra jött.- mosolygott Rosette, és megvonta a vállát, mintha csak a Monopoly eredményeiről társalognánk.
-Hogy te mekkora egy utolsó ribanc vagy, Rosette.- sziszegte Taehyung már-már vöröslő fejjel a méregtől. Kezei remegtek, mintha áramba nyúlt volna. Én meg csak remegtem, zokogtam, alig kaptam levegőt mind a lelki fájdalomtól, mind attól, hogy Donald még mindig a hátamon térdepelt.
Miért kaptam én mindezt? Mivel érdemeltem ki, hogy mindenki gyűlöljön és a halálomat akarja? Sosem ártottam senkinek, hogy a karma ily mértékben üldözzön a mindennapokban.
-Mikor előszeretettel húztál a farkadra, akkor nem ezt mondtad.- vihorászott Rose, majd felállva egy fegyvert húzott ki a nadrágjának szíjából. Mindenki megfeszült a mozdulatra, fegyverek kattantak, és felkészülve várták, hogy mikor kezdődik az egész balhé.
-Hidd el, legszívesebben leamputálnám a faszom utánad, hátha elkapok valami sivatagi kórságot.- morogta Taehyung, és a távolban álló Jungkookra pillantott.
A fiú egyet biccentett, és felhúzva a fegyverét célirányba tartotta a csövét.
-Kirobbanó öröm volt a találkozás.- húzta széles mosolyra a száját a fergeteges szójátékát követően, és megszórta a tömeget a kis gyilkos szerkezetekkel.
Utána már mindent lelassítva láttam. Ahogy az egész tömeg felordít és próbál menedéket keresni, aztán a semmiből rengeteg ember nyomul előre, nyilvánvalóan Taehyung emberei, akik helikopterről is érkeztek. Többek közt Tae apja is. Szívem a torkomban dobogott, fülemben lüktetett a vér, halványan érzékeltem a puskák ropogását, hatalmas tűzcsóvákat és füstfelhők gomolygását a közelben, és ahogy sorban hullanak el az emberek.
-Dobd be a vízbe!- hallottam egy kiáltást nem messze tőlem, azonban csak akkor fogtam fel a mondatot, mikor Donald felkapott és a stég széléhez rohant velem.
Összekötözött végtagokkal semmilyen védezésre nem voltam képes. Csak sikítozni és sírni tudtam. Magam alatt már a tenger hullámzott, ahogy Don kitartott a móló szélén.
-Viszlát, Leeloo!- mondta nekem a srác érzéketlen arccal, és kifordított a karjaiból. Utolsó épeszű cselekedetemmel vettem egy mély levegőt, mielőtt belecsapódtam volna a vízbe.
Csontfagyasztó hideg ölelte körbe szinte fedetlen bőrömet, izmaim görcsbe rándultak, csoda, hogy nem állt le a szívem a csípős fagytól. Szinte szúrt, mintha sünöket döftek volna a bőrömbe. Remegve próbáltam kiszabadítani a kezem, hiszen valóban képtelen voltam bármiféle cselekedetre így. Mindezt szorosan lehunyt pillákkal, nem akartam sós tengert a szemembe. Javában kifogytam a levegőből, szinte szétrobbant már a tüdőm, csontjaim legyengültek a hidegben, de nem adtam fel. Tépkedtem és húzogattam a kötelet, hátha megadja magát, hátha kiszabadulok, de nem így lett.
Két erős kar fogta közre a ficánkoló testem, és elkezdett felfele vinni, a víz felszíne felé. Hörögve kaptam az éltető oxigén után, és nagyokat köhögve nyitottam ki a szemem. A hirtelen erős napsugarak a lenti sötét után szinte égettek, úgyhogy fájdalmasan lehunytam a szemem. Eközben a megmentőm sietősen elkezdett húzni a stég felé. Kíváncsian pillantottam rá, mikor már kellően megszoktam a fényt. Jaden pillantgatott minduntalan körbe, zöld szemei félve villogtak, mintha félne a lebukástól.
-J-Jaden?- szólítottam meg még mindig vacogó állkapoccsal. Próbáltam megkapaszkodni a nyakában, de a csuklóim még mindig hátra voltak feszítve a bokáimmal együtt, szóval eléggé megnehezítette a dolgot úgy mindenben. Az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy teljesen meztelen felsőtesttel nyomultam az ő izmos testének.
-Shh!- csitított halkan pisszegve.- Nehogy meghalljanak.
Engedelmesen befogtam a számat, és türelmesen vártam, hogy elússzon velem egy mólóhoz, aminek az alján egy beugró volt kiépítve, ahol különböző hajózási eszközöket tároltak. Óvatosan feltett a szilárd fára, majd mellém mászva beljebb húzott, hogy senki se vegyen észre minket. Elővett egy kést, és elvágta a jól összecsomózott kötelet, amire az én ficánkolásom is rásegített. Nagyot sóhajtva forgattam meg a csuklóm, és a mellemet takargatva ültem fel. Össze-összekoccanó fogakkal pillantottam Jadenre, hiszen a szabad levegőn csak még hidegebb volt. A fiún egyáltalán nem látszott, hogy éppen most mászott ki egy alig pár fokos tengerből, totál természetes mozdulatokkal húzott rám egy pulcsit, amit a közelben lévő dobozról vett le.
-Jungkooké. Mondtam, hogy neked kell.- igazgatta rajtam a ruhadarabot.
-Miért mentettél meg?- kérdeztem kicsire összehúzva magam, hogy valamennyire csökkentsem a testemet rázó vacogást.
-Mert nem fogok egy olyan patkány mellett harcolni.- szorította össze a fogát.- Milyen ember az ilyen? Undorító, én aztán nem fogom az ő parancsait lesni.
-Köszi, Jaden.- mosolyodtam el halványan, és egy lágy ölelésbe vontam. A srác egy halkat kuncogva simogatta meg a hátam, majd a vállamnál fogva eltolt magától.
-Vissza kell mennem, titokban segítek Taehyungéknak. De addig itt van ez.- húzott ki a felsője belső feléből egy kis pisztolyt, és a kezembe nyomta. Elmélázva figyeltem a kezemben pihenő kis gyilkos tárgyat, és elszorult a torkom a gondolatra, hogy nekem bárkit is meg kéne ölni. Újra.- Ha bármi baj van, védd meg magad. Nem hinném, hogy pont ide jönnének, egy móló alatti tárolóba, de franc se tudja, hogy ezek a kutyák mikor figyelnek minket most is árgus szemekkel. Ne félj meghúzni a ravaszt!
Egy utolsó simítással a fejemen már el is rohant az egyik létra felé, ami felvezetett a csata helyszínére.
Teltek a percek, lassan egy óra is eltelhetett, a fegyverek ropogása érezhetően lelassult, és a bombák is ritkábban durrantak a felszínen. Az aggodalom hirtelen söpört végig a testemen, és az elmémbe furakodott a gondolat, hogy mi van akkor, ha Taehyungot már rég lepuffantották? Vagy Jungkookot? Vagy bárkit, aki mellettem állt? A lelkiismeretem így is a béka feneke alatt van húsz méterrel, nem bírnám ki, ha az én megszabadításom célja vezette volna ide őket ilyen hirtelen, úgymond kidolgozatlan támadási tervvel ilyen rövid idő alatt, és miattam halnak meg az emberek.
A pisztolyt megszorítva, kissé remegő térdekkel indultam a létra felé, ahol Jaden is eltűnt akkor. Lassan és óvatosan felbaktattam a fokokon, vigyázva, hogy ne csússzak le róla.
Amint felértem, majdnem hanyatt is estem a látványtól. Temérdek hulla fetrengett mindenfele, a vér szaga csípőssé tette a levegőt, és a puskapor is megnehezítette a légzést. Eltántorodva döntöttem neki a hátam az egyik konténernek, amelyik közel esett hozzám. Fáradtan dörzsöltem meg a homlokom, és egy mély levegőt véve elindultam egy adott irányba, ahol nem láttam senkit. Meztelen talpaimmal folyamatosan vértócsákban tocsogtam, amitől felfordult a gyomrom. Amint kiértem a konténerek takarásából, szembe találtam magam Jeremyvel, tőlem pár méterre, ahogy a homlokomra célzott. Szakadt volt a ruhája, mintha most esett volna be egy rózsabokorba, és mindenhol véres foltok tarkították. Bal keze erőtlenül lógott teste mellett, mintha nem tudná megmozdítani. Mindezek ellenére még a szar is belém fagyott.
-Hát szia, kislányom!- vigyorgott rám eszelősen, ami egy hatalmas nyelésre késztetett. Remegő kezekkel vártam, hogy most mihez fog kezdeni.- Dobd el a pisztolyt!
Az élethez való ragaszkodás felülkerekedett rajtam, és azt reméltem, valaki hátulról becserkészi ezt a patkányt, amíg velem van elfoglalva. Messzire elhajítottam magamtól a fegyvert.
-Azt reméltem, hogy öngyilkos leszel, és nem nekem kell fogyasztanom a drága töltényt, de hát így hozta a sors.- kuncogott betegül Jeremy.
-Undorító vagy.- suttogtam halkan, minden bátorságomat összegyűjtve. Erősen az ajkamba haraptam, hogy csillapítsam a remegésem.- Tudod, nagyon teszed itt az erőset, és azt mutatod, hogy te vagy itt a császár, akitől mindenkinek félni kell. De tudod, nem nekem vagy a barátaimnak kéne félnünk tőled, hanem neked tőlünk! Mert a te kicsinyes bosszúd, mint látod, nem ér semmit, csak visszafelé sül el, a mi erős kötelékünkkel ellentétben. Hiába akartad elérni, hogy megöljem Taehyungot, csak arra ébresztettél rá, hogy kurvára szeretem és nem tudok nélküle élni!- ordítottam fel teljesen feloldódva, és kitártam a karom.- Az eszement ötleteiddel azt hiszed, előrehaladsz, az idióta szövetségeseid védelmét és hűségét várod, pedig csak a pénz meg a haláltól való félelem tartja őket melletted, nem az őszinte odaadás. Rohadtul elbasztad ezt az egészet, és tudod mit? Ölj meg, ölj meg nyugodtan! Ezzel csak bebizonyítod, hogy mekkora egy gerinctelen féreg vagy, és nem hogy a mennybe, még a pokolba se fognak befogadni, "Apám"!
Hevesen kezdtem lihegni, mikor befejeztem a beszédet, hiszen még jóformán lélegezni is elfelejtettem a nagy igazságmondásban. Jeremy megfeszülve tartotta felém a pisztolyát, és egy hirtelen mozdulattal meghúzta a ravaszt.
Az egész testem megrándult, várva a golyót, de semmilyen fájdalom nem érkezett. Csak egy test vágódott el előttem, holtan, vérben úszva. Taehyung.