Remegő térdekkel néztem körbe a küszöbön állva. Bent minden homályban úszott, kintről a hatalmas ablakokon keresztül csak a Hold fénye és az utcai lámpák halvány sugarai világítottak be. Erősen kellett hunyorognom, hogy kivegyem a szoba berendezését. Szinte teljesen üres volt, csak a fal mentén helyezkedett el egy kanapé, és pár szekrény. Becsuktam magam mögött az ajtót.
-Leeloo! Jól vagy?!- kiáltott a fülembe az adóvevőn keresztül Don, mire a szívem majdnem megállt a működésben riadalmamban. Válaszolni azonban nem tudtam, mert akkor leleplezném magam, hogy itt vagyok, ha valaki még tartózkodik velem egy légtérben. Beljebb lépkedve egy alakot vettem észre a szőnyegen fekve. Szaporábban kapkodtam a lábam, és letérdeltem a mozdulatlan test mellé. Ajkamba harapva nyúltam arcához, amit hosszú fekete haja eltakart. Egy gyors mozdulattal eltűrtem a tincseit. Szám elé kaptam a kezem, és seggre estem. Lábammal próbáltam magam eltolni így ültő helyemben a holttesttől, aki a mi szövetségesünk volt. Száját félig nyitva hagyta, bizonyára ömlött belőle a vér, hiszen egész arca és a szőnyeg tiszta vörösen 'tündökölt'. Szemei kikerekedve, üvegesen meredt a semmibe. Ujjai, csuklói és karjai valami nagyon rendellenes pozícióban tekeredtek össze-vissza. Mintha kitörték volna. Könnyezve pattantam fel, és rohantam az ajtó felé, hogy minél hamarabb elhúzhassak erről a helyről, ahol gyilkosság történt, és bármelyik pillanatban így végezhetem én is.
Ebben a tervemben megakadályozott egy kéz, ami megragadta hátulról a fejem, és kihasználva a meglepődött, figyelmetlen lelki állapotomat, a tarkómnál fogva erősen nekivágott a falnak. Fejem nagyot koppanva találkozott a tapétával, az adóvevő is kiesett a fülemből, és nem kellett sokat várnom az orrnyergemre lefolyó vércsíkra sem a nyílt sebemből. Szédelegve tapasztottam a homlokomra a kezem, hirtelen azt is elfelejtettem, hogy ki vagyok a pokoli fájdalomtól. A támadóm megfogta a nyakam és egy lendületes lökés után ismét nekicsapott a kemény falnak. Ezt már nagyjából blokkolni tudtam karjaimmal, így nem tört szilánkosra a koponyám, csak kicsit megsajdult az alkarom, és amennyire csak tellett tőlem, feszítettem hátra a fejem, hogy ne tudja ájulásig ütni a buksimat. Hátrarúgtam, hátha sikerül hatástalaníthatom egy pillanatra az illetőt, de résen volt, és elkapta a lábam. Innen már gyerekjátéknak minősült neki elgáncsolni engem, és hanyatt vágott a padlón. Felpillantva a fölém magasodó alakra nem tudtam kivenni belőle semmit, csak fekete elmosódó árnyékot láttam. Nagyon szédültem, alig tudtam pislogni is. Tetézte a rosszullétemet, ahogy egyet beletaposott a gyomromba feltételezem bakancsával, mert az epémet szerintem hátratolta a gerincemig a vastag cipőtalp. Nagyot nyögve kaptam el a bokáját, hogy ellökjem magamtól. Ezzel azonban csak szítottam a tüzet, és jobban taposni kezdte a hasam. Ekkor sikítottam fel először.
-Taehyung, hagyd abba!- ordítottam rá erőtlenül a fekete pacára felettem. Ledermedt az illető, mintha meglepődött volna, és lazult a beleimben a talpa. Ámenként kivágódott az ajtó, és két alak rontott be rajta. Az egyik nekiugrott a támadómnak, messzire elvágódva vele. Köhögve tapasztottam a hasamra a kezem, és oldalamra fordulva próbáltam nem elájulni.
-Leeloo!- kiabált nekem valaki. Nem tudtam kivenni se a hangjából, se elmosodó alakjából, hogy ki az.- Baszki, betörték a fejét.Dulakodás hangjai eltompultak a háttérben, és egy újabb ember térdelt le mellém.
-Chibi.- fogta meg az állam ezek szerint Don, bár ezt is tompán érzékeltem.- A kurva életbe is, el fog ájulni. Azonnal vigyük a főhadiszállásra, súlyosak a sérülései!
-Baszd meg, ne hagyd megszökni!- ordított fel a másik megmentőm, és lábdobogás éles hangjaira lettem figyelmes, melyek egyre távolodtak.- Donald! Kapd el!Marha jó, hogy nem látok semmit, és nem tudom, mi a fene folyik körülöttem. Minden szó vagy kiabálás, ami elhagyta a szájukat, olyan hatást keltett, mintha fúrót nyomtak volna a fejembe. Belső fájdalmaim erősen szúrták az egész testemet, sajgott a koponyám, sípolt a fülem, hányás kerülgetett.
Alig egy percre rá már nem is nagyon érdekelt, hogy mi van Donnal, a támadómmal, a halott szövetséges lánnyal, szóval mindenkit leszartam. Ugyanis a testem nem bírta tovább az ébrenlétet, menekülni próbált a fájdalom és a gonosz valóság elől. Szinte megkönnyebbülés volt az ájulás.
এএএ
Újra ez a büdös fertőtlenítőszag. Miért kell nekem erre ébrednem mostanában egyre rendszeresebben?
Szemhéjam alá férkőzött az erős napfény. Nyöszörögve nyitottam ki a szemem. A szobában csend uralkodott, nem volt bent senki rajtam kívül. Először nagyon nehezen tudtam kivenni a bútorokat, de természetesen egyből, még homályos pacákból is felismertem a tipikus kórházi termet. Ahogy megpróbáltam felülni, úgy hasított a fejembe egy éles fájdalom, és szédelegve borultam vissza a párnára. Homlokomnak nyomtam a tenyerem, vagyis egy gézkötésre, ami az egész fejemet ellepte. Másik kezemből a jól megszokott infúzió csöve lógott. Mi történhetett, miután elájultam?
Talán egy perc telt el az ébredésem óta, én addig gondolkodtam, vagy talán el is szundítottam, mikor bejött egy orvos hozzám. Alaposan megvizsgált, kérdezgetett, majd ment is. Rögtön felváltotta őt Don és Jeremy. Donald sietve lépett mellém, és leült egy székre. Megfogta óvatosan a kezem, amiből éppen nem lógott az infúzió, és aggódva nézett rám.
-Nagyon fáj?- biccentett a fejem felé.
-Hát nem kellemes.- suttogtam rekedten és szenvedve hunytam le a szemem.- Mi történt?
-Taehyung volt, de megszökött, pedig lelkükre kötöttem, hogy ha bármi ilyen van, ne hagyják elmenekülni az illetőt.- nézett rá Donra Jeremy rosszallóan.
-Hidd el, én is szívesen elkaptam volna azt a világi nyomorékot, hogy saját kezűleg intézhessem el. Nem direkt engedtem el.- fordult felé félig a szőke srác.
-Megint Tae?- szontyolodtam el, bár azt nem tudom, hogy miért. Nem az első alkalom, hogy meg akart ölni, ráadásul sejtettem is, hogy ő támadott meg a partin. De valahogy mégis rossz érzés, hogy akiért egykor hevesen dobogott a szívem, most arra pályázik, hogy az leálljon.
-Persze, csak ő ilyen elvetemült. És csak Taehyung képes ilyen ügyesen és gyorsan megszökni az embereim elől.- lépett közelebb Jeremy, és leült Donald mellé.
-Még valami fontos dolog?- néztem rájuk felváltva.
-Hát a küldetés megbukott természetesen, saját szemeddel láthattad.- sóhajtott Don, és lehunyta pilláit.- Szegény lány, durván meggyilkolták.
-Annyira sajnálom.- remegtem meg.- Miattam halt meg, nem figyeltem oda rendesen, és hagytam, hogy elkapják.
-Ugyan Leeloo! Nem hibáztat téged senki, túl nagy falat volt ez neked elsőre, jobban odafigyelhettünk volna rád.- próbált nyugtatgatni a nagyfőnök.
-Lehet, de nem fog nyugton hagyni a bűntudat mától. Konkrétan én öltem meg azt a lányt.- ráztam a fejem a takaró ráncait kémlelve.
-Nem gondolkodhatunk mindig így! Ne fogd fel ilyen rosszul a dolgokat!- rázta meg kicsit a kezem Don, hogy észhez térítsen.
-Akkor hogy?- csattantam fel összeszorított szemekkel.- Elbaltáztam, ezt nem lehet máshogy felfogni. Miattam bukott az egész. Egy dolgot kértek tőlem, azt is elrontottam.
-Ennél nagyobb gondunk is van most.- szakította félbe a kirohanásom Jeremy.- Az Ezüst Tigrisek minden bizonnyal nem csak erre a partira terveznek ilyen tevékenykedéseket. Nem tudhatjuk, mik a következő lépéseik, úgyhogy el kell döntenünk, hogy védekezünk, vagy még előttük támadunk. Össze kell hívnom egy gyűlést.- ecsetelte Jeremy, és Donaldra pillantott.- Szólj a többieknek minél hamarabb!
-És én?- szóltam a távozó alakok után.
-Neked az egyetlen dolgod most a pihenés. Betört a fejed, agyrázkódásod volt, enyhe belső vérzéseket is észleltek nálad, úgyhogy ilyen állapotban nem várok el tőled semmit.- mosolyodott el lágyan Jeremy, és kiment a szobából.
-Sajnálom Leeloo, hogy nem tudtam betartani a szavam, és nem vigyáztam rád eléggé.- lépett vissza hozzám Don, és lehajolt egy ölelésre.- Legközelebb ígérem, hogy nem hagyom, hogy bajod essék.
-Ugyan. Megmentetted az életem, többet nem kérhetek. Inkább én sajnálom, hogy elszúrtam az egész feladatot. Lehet jobban jártam volna egy papuccsal.- hunytam le a szemem a vállába fúrva az arcom.
-Nem baj, Chibim. Az a legfontosabb, hogy te jól vagy, ha már a kémünk meghalt. Nekem a te életed többet ér, mint bárkié. Még az enyémnél is.- húzódott el tőlem, és a szemembe nézett egy röpke másodpercre. Hirtelen egy gyors puszit nyomott a számra, hogy ne is tudjak ellenkezni, ezzel nem kicsit meglepve engem.- Ezt jól jegyezd meg!
Az ajtóhoz sétált laza lépteivel, és a kilincset megfogva visszanézett rám, ahogy paradicsom fejjel, zavartan tekintek utána. Halványan elmosolyodott.
-Tudod, még vörös arccal, kötésekkel is gyönyörű és aranyos vagy.- kacsintott rám távozás előtt.Édes istenem. Akaratlanul elmosolyodtam, és megráztam a fejem. Arcomat a tenyerembe temetve sóhajtottam fel, és próbáltam kompromisszumot kötni a szívemmel, hogy akkor tökéletes lenne minden, ha Donért dobogna, hiszen nem törné őt össze soha. Talán tényleg így van, és beletörődnek az érzéseim is, hogy nekem az a szőke herceg kell.
এএএ
A hét további részében a drága kis szobámban nem történt semmi. Annyit voltam már kórházban, hogy szinte sajátomként tekintettem rá. Nagyjából annyiból álltak a napjaim, hogy tévét néztem, olvastam, aludtam és Donnal beszélgettem, mikor meglátogatott. Halálra untam magam egy idő után, és hiába élveztem az elején még a semmittevést, egy idő után még az utcaseprőkkel is cseréltem volna életmódot, hogy egy töredékben is hasznosnak érezzem magam, és ne unatkozzak szinte szenvedve.
Don társaságát élveztem pár óráig, amíg az ideje engedte, hogy szórakoztasson a kórházban. Bár ez ritkán fordult elő, hiszen antimaffia szervezet tagjaként minden percében valami dolga akad. Szóval ezért mondta, hogy egyetemre jár, tanul, meg ilyenek, hogy fedje az igazi történetét. Nem hibáztatom, én se akarnék ráijeszteni a körülöttem lévőkre az ilyen dolgaimmal. Janice más tészta, neki tudnia kellett róla.
Ebben az időben pedig nagyon sokat gondolkodtam Taehyungon. Annyira szép volt minden Finnországban, mikor kezdett alakulni egy normális baráti kapcsolat közöttünk, erre mindent elcseszett. Pedig elmesélte akkor, hogy az a dínó plüsst az asztalán az anyukájától kapta, és azért töltött be olyan fontos szerepet az életében. Ilyen személyes dolgokat is megosztott velem, azt hittem, ezután minden rendben lesz, főleg, hogy odáig voltam érte. De nem úgy lett, az élet másképp tervezte mindkettőnk útját.
Már éjjel volt, mikor véget ért egy érdekesnek tűnő sorozat valamelyik része a beépített tévében, aminek a képernyője olyan szemcsésen adta vissza az eredeti képet, mintha hibás lenne az adó. Igaz, egy kórházi szobában nem a világ legpöpecebb televízióját kapja az ember, de ennél a cipősdoboznál én jobbat összeszerelek.
Nyújtózkodva szorítottam össze fáradt szemeimet, és a tarkómat vakargatva néztem rá a mellettem lévő digitális órára. 00:34. Nagyot nyögve ásítottam egy akkorát, mint egy víziló, és a távkapcsolóért nyúltam, hogy kikapcsoljam a tévét, amiben éppen egy szájvízreklám futott. Sötétségbe borult a szoba, amint megnyomtam a piros gombot. Síri csend honolt mindenhol, még a folyosóról sem hallottam semmilyen zavaró, cseppet is hangosabb zajt. Ez fura. Nem jellemző a teljes némaság ezen az emeleten.
Nem kellett sokáig aggódnom a csend miatt, ugyanis másodperceken belül egy fegyver sült el valahol az épületben. Puffanása eget rengetőt szólt. És utána újra némaság. Mint aki tüskébe ült, úgy pattantam fel az ágyról, amit a bokám nem értékelt túlságosan, az elegendő pihentetés ellenére sem, és rohantam az ajtóhoz, hogy kulcsra zárjam. Szorosan a markomba fogtam a kis fémet, és lassan hátrálva szemeztem az immáron zárt nyílászáróval. Nem tudom, mi lehetett ez, ki lövöldözik, és miért, esetleg csak a fejem szórakozik velem, és a fájdalomcsillapítóktól haluzom ezt az egészet, de nem mertem kockáztatni. Rossz érzés kerített hatalmába.
Reflexszerűen nyúltam egy késért az asztalomon, amivel eddig csak uborkát vágtam fel a vacsorámhoz, de most biztonsági intézkedés miatt szükségesnek láttam magamnál tartani. Gyorsan leguggoltam, és nyögdécselve másztam be az ágyam alá. Szerencsére tiszta volt a padló, nem pókok meg mindenféle csúszómászók közé keveredtem, ami egy ilyen helytől elvárható volt. Összekucorodtam minél kisebbre, és próbáltam minél halkabban és észrevehetetlenül lélegezni. A kés nyelét már úgy szorítottam, hogy attól féltem, eltöröm.
Újabb lövés zengte be a folyosót, aztán dulakodás tompa zajait szűrtem ki. Egyre jobban megrémültem. Mi folyik itt? Valaki behatolt volna? Gondolataimból egy reccsenés rázott ki, ami az ajtómtól érkezett. Valaki nekirohant, hogy betörje. Majdnem lefejeltem az ágyam alját, úgy megijedtem. Aztán egy újabb puffanás, és a deszkalap zára nyekeregve, és egy nagy csattanással feladta a harcot. Amennyire lehetséges volt, jobban összehúztam magam, és könnyeimet visszatartva szorítottam kis markomban a kést. Pár másodpercig semmi sem történt, aztán bakancs jellegzetes koppanásaira figyeltem fel. Már megszoktam a sötétet, és a Hold halvány fényében látottak alapján beigazolódott a feltevésem, és egy fekete lábbeli sétálgatott kimérten az ágyam mellett. "Kérlek menj el!"- hajtogattam magamban folyamatosan. Nem tudom ki vagy, de nem lehetsz a barátom. Ha valaki, akit ismernék zárt ajtókra találna, először bekiabált volna, hogy bent vagyok-e, de nem szakította volna be a bejáratot. Főleg nem az éjjel közepén jutna eszébe meglátogatni.
Szorosan lehunytam a szemem, még lélegezni is elfelejtettem. Talán ez volt a vesztem, hiszen csukott szemmel nem vettem észre, hogy a vendégem letérdel az ágy mellé, és bekukkantva alá ravasz mosollyal végigmér. Sikítva próbáltam valamibe megkapaszkodni, mikor a bokámnál fogva kirántott a rejtekhelyemről.
-Ipi-apacs. Te vagy a hunyó.- szólalt meg a támadóm reszelős hangján. A földön kúsztam hátrafelé, hogy minél messzebb kerüljek tőle.
Idősebb férfi volt, olyan harminc év körüli, arcát borosta fedte, szemei kicsik voltak, de annál fenyegetőbbek. Teljesen feketébe öltözött, kezében egy pisztoly díszelgett. Nem ismertem, soha nem is láttam. Ki lehet ez, és mit akar tőlem?
-Mit akar?- tettem fel a gondolataimban cikázó tucatnyi kérdés egyikét, mikor a hátam nekikoccant az ágyam szélének.
-Ismered Taehyungot? A srácot, aki az Ezüst Tigrisek főnökének fia?- húzta végig az ujját a fegyvere oldalán, mintha csak a vonulatát ellenőrizné. Meg sem várta a válaszom, folytatta.- Nos, ő említette, mivel neki dolgozom, hogy milyen jó kis bigével volt együtt hónapokig. Te voltál az, kicsikém. És elég veszélyes, hogy szabadon lófrálsz, miután annyi mindent megtudtál rólunk. Ráadásul beálltál egy ellenséges csoportosulásba? Kis rendőr talpnyaló lettél? Ejnye..
Remegve húztam össze magam, ahogy hallgattam a szavait. Már megint Taehyung. Miért akar engem ennyire megölni? Ha annyira rosszat akartam volna neki, már rég köphettem volna a rendőröknek, mikor elszöktem tőle ide, Amerikába. Miért csak most jut eszébe eltakarítani engem az útból? Ennyire félne a Hajnal Ligától?
-De azon gondolkodtam, hogy először letesztelem, milyen voltál ágyasként. Biztos remekül végezted a dolgod, ha maga Taehyung fogadott maga mellé, és veled nyugtatta le magát, ha feszült volt.- guggolt le elém, és az állam alá tette fegyvere csövét.- Megöllek, mert ezt a parancsot kaptam. De előtte egy kicsit eljátszogatunk, mit szólsz, édes?
Kiszáradt ajkaimba erősen beleharaptam, hogy ne törjön fel belőlem a kétségbeesés hangja. Lehunytam a szemem, és próbáltam valami menekülési tervet kieszelni.
-Ha nem ellenkezek, akkor megoldhatnánk a szexet fájdalommentesen?- kérdeztem elveszettséget nyomorítva szavaimba, bár ehhez nem kellett sokat színészkedni.
-Nem hiszem, hogy neked most alkudozni kéne.- feszítette nekem jobban pisztolyát.
-Tu-tudom.- rebegtem.- Csak akkor nem sírnék, sikítoznék, nem buktatlak le és akkor mindketten jobban járunk. Vagy téged nem izgat jobban, ha a nő kéjesen nyögdécsel az aktus közben?
-Hm.- mosolyodott el perverzen.- Már értem, miért szolgálhattad Taehyung urat olyan sokáig. Rendben, kicsim. Belemegyek a játékodba, de utána meg kell ölnöm téged. Pedig szívesen felfogadnálak a házamba valami kiszolgálólánynak. Rövidke, fodros ruhában.- simított végig combomon, amit csak egy rövidnadrág takart. Hányni tudtam volna, de bele kellett mennem a dologba, és úgy tenni, mint aki élvezi.
-Szeretnél egy kis finomságot a szádba, kicsi?- állt fel egy másodperc alatt, de a pisztoly még mindig ott volt a kezében. Próbáltam nem öklendezve, világfájdalomtól eltorzult arccal elétérdelni. Nagy szemekkel pillantottam fel arra a patkányra, lelkességet imitálva megnyaltam a számat, és nagyokat bólogattam. Fél kezével kicsatolta nadrágszíját, és letolta magáról a nadrágját boxerrel együtt. "Leeloo, ne hányd el magad, kérlek, immunrendszer, ne most add fel!"- kérleltem magam. Gyerünk, csak egy kis érintés.. Kidugtam a nyelvem, és összeszorított szemekkel, fintorogva hozzáérintettem a undormányának végéhez. Felnéztem a fickóra szenvedve. Fejét hátravetve tartotta, és mélyet lélegzett. Ennyi kellett..
Lábammal magam mellé söpörtem a kést, amit szorongattam, csak kiesett a kezemből, mikor kirántott az ágy alól, felkaptam, és azzal a lendülettel belevágtam a pasas gyomorszájába. Eget rengető ordítás zengte be a szobát, és szinte jeges tekintettel húzta ki magából az éles pengét. A vér spriccelve áztatott el mindent két méteres körzetben. Elkerekedett szemmel használtam ki gyengeségének a pillanatát, és rohantam el a közeléből, hiszen majdnem elhánytam magam, és sokkolt a tudat, hogy megöltem valakit.
Egy lövedék fúródott be a falba az orrom előtt pár centivel, mire ijedten estem hanyatt. A támadóm eddig felém tartott pisztolya kifordult a kezéből, és arccal előre a földre zuhant. A vértócsa körülötte egyre terebélyesebb lett. Szám elé kaptam a kezem. A látvány örökre beleégett az agyamba. Zokogva álltam fel újra, ruháim vérben úsztak, és kirohantam a szobából. Gyilkos vagyok.