Teljesen a pincébe vettük az irányt. Lifttel is hosszú percekig döcögtünk lefelé. Gyalog bele sem akarok gondolni, mennyi idő lett volna megtenni ezt a sok lépcsőt. Egy hatalmas, de tényleg hatalmas, komplett kisebb falu alaprajzának elegendő területnyi terem húzódott a föld alatt, ahova jöttünk. Itt rengeteg akadály, edzőterem része és kis épületdobozok is sorakoztak. A falak és a padló is feketére volt festve, csak a plafonon futottak végig a LED-lámpák, halvány fényt szórva a teremre. Voltak, akik az akadályokon futkároztak fel-le, esetleg valaki pisztollyal vagy shotgunnal lövöldözött egy üvegfallal elválasztott céllövöldéhez hasonló gyakorlóteremben. Mások boxoltak hol egymással a rengeteg ring egyikében, hol boxzsákot püföltek. Voltak, akik nyújtottak, erősítettek, kötelet másztak vagy egyéb ilyesmi. Tátott szájjal forogtam körbe-körbe, hogy felfedezzem a terepet. Ezt egyáltalán hogy tudták itt kivitelezni ilyen profi módon? Szinte varázslatos volt, a sok sötétség, komorság és izzadtságszag ellenére. Ahogy mindenki keményen dolgozott és nem adta fel, ha nem sikerült valami.
-Ez a gyakorlóterem. Itt minden megvan, amire szükségünk lehet. Kommandó szimulátor részleg.- mutatott egy teljesen koromfekete szegletre, lámpák sem voltak ott, ahol "őrök" járkáltak fel-alá, és sasszemmel figyelték az éppen előlük bujdosó embereket.- Edzőterem, éppenséggel fal nélkül. Lövészet, természetesen elválasztva. Akadálypálya, ring, ketrecharc is megesik néha. Meg még sok más. Mindent megtalálsz itt, még golflabdatartó kis szögecske is van a raktárban.- magyarázta nevetve. Mosolyogva bólintottam egyet.- Ja igen, és azok a pici kis alig háromszor három méteres termek fallal körülvéve, azaz dobozok, mind öltözők, raktárak meg ilyen helyek. Meg vannak számozva, szóval ha keresel valamit, és azt mondják, hármas doboz, akkor ezek között keresd!
-Értettem.- biccentettem határozottan.- És most mit kell csinálnom?
-Megkeressük Jadent. Ő a nagyfőnök itt, célszerű tőle kérdezni, ha valami nem világos.- indultunk el a fal mentén a boxosok felé, hogy ne zavarjunk meg senkit a szlalomozásunkkal.
Legnagyobb meglepetésemre tetovált lányok, nők is püföltek zsákokat, bábukat, olyan mesteri ütésekkel és rúgásokkal, hogy eltátottam a számat. Testük színtiszta izomból állt. Belőlem is ilyen terminátort szeretnének faragni?Egy barna bőrű sráchoz mentünk, aki amint észrevett minket, abbahagyta a boxolást. Megállította a zsák kilengését a láncon, amit egy hosszú, vízszintes, stabil vasrúdra rögzítettek, tekintve hogy a terem plafonja túl magasan volt a lógatáshoz, és így oldották meg az alacsonyabb mennyezetet. Levette magáról a kesztyűt, és letörölte a homlokáról az izzadtságot. Egy vörös rövidnadrágot viselt, póló nélkül. Tökéletesre faragott felsőtestét páholyból csodálhattam meg, ahogy verejtéktől csillog. Oldalát fekete tetkó díszítette, ami felfutott mellkasán át a nyakáig. Zöld szemeivel gyorsan végigmért.
-Cső.- fogott kezet Donnal.- Jaden.- biccentett egyet felém még kissé kapkodva a levegőt.
-Leeloo.- mutatkoztam be én is.
-Próba?- nyúlt a kulacsáért Jaden, és párat kortyolt belőle.
-Aha.- biccentett Donald.- Mivel kezd?
-Először is átöltözik. Nincs nálad edzős cucc, ugye?- nézett rám, mire megráztam a fejem.- Akkor majd adnak, csak a méreted kell. Bemelegítesz alaposan, aztán az akadálypályával kezdünk.
-De..- kezdtem zavartan, mire mindkét srác kíváncsian nézett rám.- Egyáltalán nem vagyok sportos fajta. Nagyon régen mozogtam, nem fogom bírni.
-Nyugi, nem lesz nehéz. A felvételi sose kemény annyira, utána majd erősödsz, aztán minden oké lesz.- mosolygott rám bátorítóan Jaden.- A kettes doboz a női öltöző.
এএএ
Kissé remegve melegítettem elsatnyult izmaimat az újonnan kapott szerkómban, ami egy szürke ülepes gatyából, egy fekete trikóból és egy futócipőből állt. Féltem a megmérettetéstől, hiszen tényleg nagyon régen sportoltam, és szinte biztos voltam a vesztemben.
-Na?- lépett mellém Don.
-Mehetünk.- forgattam meg még párszor a vállam. Próbáltam némi magabiztosságot szorítani a testembe, hogy ne úgy állítsak oda, mint egy rongybaba. Rövidke hajamat egy fejpánttal toltam hátra, hogy egyáltalán ne zavarjon.
-Nos.- csapta össze a tenyerét a pálya elején Jaden.- Igazából az egész műveletet nem kell elmagyarázni. A legtöbb nyilvánvaló, hogy például ott kúszol, azokat átugrálod, ott szlalomozol, meg ilyenek.- mutogatott előre. Bólogatva válaszoltam, hogy értem.
-Ők segíteni fognak?- biccentettem a pálya szélén álló fiúkra-lányokra, akik engem figyeltek.
-Pontosan.- karolta át a vállam Jaden barátságosan.- Ha valahol fogalmad sincs, mit kéne tenned, emeld fel a kezed! Ők rögtön elhadarják gyorsan. Tudom, elég rossz megoldás, hogy így kell kapásból cselekedni, de nem én találtam ki. Gondolom ez is a próba része.
-Oké.. Essünk túl rajta.- ráztam le a lábaim torkomban dobogó szívvel.
-A pálya végén lesz egy gomb. Ha megnyomod, akkor leáll a stopper. Hajrá!- paskolta meg a fejem, és félreállt. Körbepillantva kikerekedett szemekkel tapasztaltam, hogy az egész csarnok engem figyel. Na ez szép lesz, remélem beégek mindenki előtt.
-Vigyázz..- kezdte Jaden, mire bepozicionáltam magam a starthoz.- Kész.. Rajt!
এএএ
A tüdőmet szerintem félúton elhagytam valamelyik akadályon, úgyhogy visszafele meg kéne keresnem. Nagyon égett a gyomrom és a mellkasom, a fejem is megfájdult. Az izmaimról nem is beszélve. Majdnem összeestem a felénél. De nem adhattam fel, olyan sokan néztek. Jól esett, hogy tapsoltak és drukkoltak nekem a szenvedésem közben, kis löketet adott. Párszor kellett csak segítséget kérnem az emberektől, ami szerencsére nem lassított a tempómon.
-Utolsó akadály! Hajrá!- kiabált mellettem Jaden, aki valószínűleg végig futott velem, hogy ha bármi baleset van, rögtön kéznél legyen. Kedves srác. Nem úgy, mint egyesek.
Torkomba akadt az a kevés levegő, amit képes voltam belélegezni. Egy kötél lógott előttem. És nekem azon fel kéne mászni. Mindig gyengém volt a karom erőssége. Az állóképességem meg a lábaim még oké, de a kezem. Eddig nem nagyon kellett használnom. Basszus..
-Leeloo, ne állj meg! Gyerünk, menni fog!- ordibálták mindenfelől.
Szememet összeszorítva ragadtam meg a kötelet, és minden erőmet összekapva próbáltam magam felcibálni a kötélen. Vagy háromszor visszacsúsztam, nem valami kis magasságból, szóval a bokám elküldött melegebb éghajlatra mindenkit, vagy ő ment melegebb éghajlatra, de mindig újrapróbáltam, nem adhattam fel. A karjaimban a sajgó izmokban megéreztem, hogy hirtelen problémásak lettek, de nem érdekelt, felszenvedtem magam a torony tetejére, és megnyomtam a gombot. A stopper megállt, és ujjongani kezdett a közönségem. Egy pillanatra felemeltem mindkét kezem győzedelmesen, és körbenéztem. Azzal a lendülettel estem össze, és levegőt kapkodva hunytam le a szemem, mert még az egyenest is görbének láttam. Hörgő lélegzés feszítette a mellkasom. Na igen. Azzal nem számoltam, hogy a tériszony megkeseríti ezt a pillanatot, ráadásul a térdeim is feladták a szolgálatot a megerőltetéstől. Mintha ráznának, úgy remegtem.
-Leeloo!- hallottam tompán Donald hangját. Nem mertem kinyitni a szemem, féltem, hogy odahányok.- Hé! El ne ájulj! Tudom, fáradt vagy, és nagyon magas, de le fogod tudni győzni!- paskolta meg az arcom életjel reményében.
-Minden oké?!- csapódott hozzánk Jaden is.- Kislány! Megcsináltad! Marha jó voltál magadhoz képest. Sokkal rosszabb teljesítményűek is bekerültek már közénk.
-Tényleg?- nyekeregtem gyengén.
-Igen!- vágta rá Don, és egy puszit nyomott a fejemre.- Nagyon ügyes vagy.
Lassan kinyitottam a szemem, és mélyeket lélegeztem. Remegve ültem fel, szerencsére ájulás nélkül. Donald magához ölelt pár másodpercig, majd könnyedén felemelve engem indult meg velem a csigalépcsőn lefelé.
এএএ
A napok a továbbiakban elég eseménydúsan teltek. Az akadálypálya után soknak nem mondhatót pihentem a gyengélkedőn. Sikeresen elájultam Don karjaiban, amivel rendesen ráhoztam a frászt mindenkire, de hamar kiheverték. De már aznap éjjel a lakosztályomban aludtam, nem féltettek nagyon, tudták, hogy csak pihennem kell. Másnap reggel keményen folytattuk a próbákat, de abban a helyzetben nem panaszkodhattam arról, hogy mennyire megerőltető. Elég sok ágazaton megnézték a képességeim, küzdősport, lövészet, futás, lovaglás, íjászat, fegyverismeret, kommandózás, meg sok más. Legrosszabban a lövészet, a fegyverismeret és a verekedés sikeredett. Egyszerűen olyan béna voltam bennük, hogy egy gyöngytyúk is többet tudott volna felmutatni. De megnyugtattak, hogy ez nem nagy gond, könnyen fejleszthető, és tapasztalat híján nem is vártak sokkal többet.
Viszont a lopakodáshoz elég jól konyítottam, talán vékony testalkatom miatt könnyedebben libbentem ide-oda hangtalanul. A kommandó szimulátorban három kört mentem, abból egyszer kaptak el. Nagyon büszke voltam magamra, mikor közölték, hogy új leendő tagok még sosem teljesítettek ilyen jól. Komplett örömtáncot roptam a placc közepén.
Természetesen ez a sok feladat rengeteg időt elvett az itt töltött perceimből. Jópár napig nyúztak a próbatételekkel, majdnem hogy levegőt venni se hagytak a feladatok között. Enni nem ettem sokat a stressz miatt, meg úgy éreztem, kihányom, ha valamit a gyomromba jutottatok. Talán ezért is viseltem olyan nagyon nehezen a próbákat. Többször ájulásig hajszoltam magam, ételhiányban, de ez szerencsére kivétel nélkül a lakosztályomban történt, szóval nem jutott senki fülébe a gyengeségem. Nem akartam, hogy tudjanak róla, biztos elküldenének. William miatt nem akartam elhagyni a Ligát, nekem meg kell őt találnom, és csak az Ezüst Tigriseknél lehet. Próbáltam fejlődni, hogy elérjem a célom, ebben segített nekem Jaden, aki nagyon jó fej volt, mindig felkereshettem a dolgaimmal.
Donnal pedig egyre jobban mélyült a kapcsolatom. Szinte minden szabad percünket egymásnak szenteltük, aminek nagyon örültem. Így nagyobb esélyem volt elfelejteni Taehyungot, aki nagyon nem akart távozni a gondolataimból. Donalddal azóta még csókolóztam egyszer, de tovább nem mentünk sem fizikailag, sem kapcsolatilag. Nem tartottam volna fairnek, ha hamis álmokban ringatom, és nevetve karjaiba ugrok, hogy jöjjünk össze, mert ezt akarom. Hazugság lett volna.
Egy alma társaságában battyogtam ki a lakosztályomból, be a liftbe. Laza sportos szerelésben rágcsáltam a gyümölcsöt, várva, hogy a földszintre érhessek. Kiléptem a szerkezetből, mikor az csilingelve jelezte az érkezést. A mindennapos reggeli futáshoz készültem a közeli parkba, amit mindenkinek kötelezővé tettek, de nekem főleg, a fejlődésem érdekében. Az almacsutkát kukába dobtam, és bemelegítettem egy parkoló melletti fa alatt. A kora tavaszi időjárás Seattleben nagyon hűvös, főleg a tengernek köszönhetően, úgyhogy kicsit vacogva húztam magamon össze a pulcsim. Mindjárt felmelegszem úgyis a futástól. Remegő állkapoccsal lódultam meg az alig tíz fokban a járdán. Gyorsabb tempóban futottam, mint általában, hogy hamarabb visszaérjek. Besiettem a Magnuson parkba, ahol nagyon kevesen voltak a korai órák és a hűvös időjárás miatt. Bámészkodva lassítottam le kocogásra, és mosolyogva figyeltem a csicsergő madarakat, a pár családot kisgyerekükkel játszva, és az édes kutyákat sétáltató embereket. Mellettem alig pár száz méterre a végtelenbe nyúló óceán nyaldosta a partot. A napfelkelte mindent narancssárgává varázsolt.
Annyira belemerültem a táj elemzésébe, hogy nekicsapódtam valakinek. Nagyot nyekkenve vágódtam hanyatt, aminek a túlterhelt izmaim nem nagyon örültek. Összeszorított szemmel szisszentem fel. Pár másodperc erejéig normalizáltam a légzésem, és felnéztem az előttem seggen ülő srácra. Sötét haja a homlokába lógott, lefelé nézett a földre, és felhorzsolt tenyerét vizslatta. Remegő lábakkal álltam fel, és gyorsan az éppen elguruló gördeszka után siettem, ami elmenekült a gazdájától, akibe belementem.
-Jól vagy?- hallottam meg magam mögött a fiú hangját léptei toppanásával társítva, mikor lábammal megállítottam a guruló deszkát.- Ne haragudj, nem figyeltem, remélem nem történt semmi bajod.
Ledermedve figyeltem fel az ismerős hangtónusra. Biztos nem, nem lehet ő. Mint aki karót nyelt, úgy fordultam felé. Azt hittem, csak a szemem űz velem csúnya játékot, de nem. Többszörös pislogásra is ott állt előttem teljes életnagyságban, bár arról fogalmam sem volt, hogy miért. Mandulavágású mélybarna szemei kikerekedtek, és eltátotta a száját.
-Kook!- hápogtam halkan, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy boldog legyek vagy szomorú a találkozástól.
-Leeloooo!- húzta el a nevem játékosan, nyuszi vigyorát megvillantva, amitől szinte minden lány már a betont nyaldosta volna.
-Hát te?- álltam ott még mindig totál leforrázva.
-Hát így üdvözölsz egy régi barátot?- biggyesztette le az ajkát tettetett szomorúsággal, és kitárta a karját, jelezve, hogy jobban örülne egy olyan fajta köszöntésnek. Nevetve oldódtam fel a feszült testtartásból, ami eddig magába szippantott. Hiszen ő Jungkook, az az aranyos nyuszifiú, aki sosem bántott meg egy ártatlan szóval sem, segített nekem kimozdulni a begyöpösödött mindennapjaimból, és biztonságban volt mellette a titkom, ami a némaságomat illeti. Tényleg, vajon még mindig ebben hitben maradtam meg az Ezüst Tigrisek körében, mint a néma lány, aki a főnök fiának szeretője lett?
Fejemet rázva tértem vissza a jelenlegi helyzetbe, és nagy lendülettel öleltem magamhoz szorosan Jungkookot, párat hátra is kellett lépnie a hirtelen lökettől. Annyira kellemesen ért az a puha ölelés, amit tőle kaptam. Olyan régen láttam őt, és hát be kell vallani, Kookie kaliberű ölelést nem kap az ember minden nap. Jungkook szélesen elmosolyodva ringatott karjaiban jobbra-balra, majd egyszerre röhögtünk fel, és húzódtunk el egymástól.
-De most tényleg. Miért vagy Amerikában?- kérdeztem újra szemébe nézve, és visszaadtam neki a gördeszkáját, ami még mindig a lábamnál hevert. Hóna alá csapva a kis deszkát dugta lezserül a zsebébe a kezeit, és rám vigyorgott.
-Egy kávé mellett mesélek, ezzel kárpótlom azt is, hogy ilyen csúnyán felborítottalak.