A napok lassan hetekké kapcsolódtak össze, és nyúltak, mintha egy nyakláncot fűznénk gyöngyökből. Csakhogy az én életemben ez nem csillogott annyira, mint egy ékszer. Bár nem is volt kopott.Inkább szürke. Unalmasan tengettem a napjaimat. Semmi érdekes dolog nem történt, csak nagy ritkán teljesítettem Taehyung egy-egy kérését, amik közül a legbonyolultabb az volt, hogy hozzak a boltból egy üveg mogyoróvajat.
A csók után nem beszéltünk, csak pár szót, akkor is a pizzafeltét részleteiről. Unatkoztam, egyedül éreztem magam, féltem Tae apjától, és attól, hogy mikor bukok le a némaságomat illetően. De nem nagyon tudtam mit tenni. Ez jutott nekem az életből. A nyakörvet folyamatosan hordanom kellett, egy percre se szabadott levennem. Nem is tettem. Nem mertem. Fene se akarja megismerni Taehyung haragját, esetleg fenyítési módszereit. Mondjuk könnyű parancsokat kaptam, úgyhogy nem kellett ellenszegülnöm. Vita se alakult ki, ugyanis nem beszéltünk. Viszont a fémtől teljesen kipirosodott a nyakam és a kulcscsontom, már véresre kapartam egy-egy helyen. Mégis engedelmeskedtem. Egyedül a zuhany alatt nyugodott meg kicsit a bőröm. Kerestem kenőcsöt, de nem találtam semmit. Taehyungnak nem is említettem a dolgot, nem akartam, hogy tudjon róla. Mikor néha találkoztunk, úgy fordultam, hogy ne lássa a sebeket.Egyetlen pozitív dolog az elmúlt hetekben, hogy kicsit megteltem.
Ezen kívül azonban már úgy néztem ki, mint egy egészséges lány. Lapos hassal, kerek idomokkal, kellemesen vékony lábakkal szabályosan csinosnak láttam magam. Mosolyogva néztem tükörbe. Legalább ennyi boldogságom lett.
Tae nem hozta fel a csókot, a pofont, meg az előző ütésért való kárpótlást se. Alig láttam, mindig elment valahova, vagy aludtam. Sokszor főztem neki ebédet. A konyha rejtelmeit az unalmas óráimban tanultam meg, véleményem szerint egész jól. Még a koreai specialitásokat is elsajátítottam csak miatta.
Mivel Taehyung rendszeresen késő este ért haza, én már a kanapén szundítottam szinte kivétel nélkül. Igen, a kanapén. A Poseidon hotelben maradtunk, ahova betörtem. Mikor Tae és Mina elraboltak és elaludtam, a felébredésem helyszíne a maffia főhadiszállása volt. Nem szimpatizáltam a hellyel, a saját szoba ellenére sem, ezért a Kim família tulajdonában álló hotelt választottam inkább, ahol Tae is lakott eddig. Egy hálószobával. Az ágyát nem akartam elvenni tőle, vele meg nem voltam hajlandó aludni. Úgyhogy az a luxus ülőhely is megtette. Nagyon kényelmesnek minősült az is. A hátam nem panaszkodott.
Taehyung idő közben összejött Rosette Madrigalellal. Legalábbis ezen csámcsogott minden létező újság. Nem láttam olyan magazint, ahol nem ők pózoltak volna a címlapon, ahogy kézen fogva sétálnak vagy csókolóznak. Nagyon zavart, és a dühöm is egyre erősödött, ahogy a boldog gerlepárt bámultam minden reggel a napilapokon az újságos bódéban, mikor lementem boltba. Szerintem Tae nem tudja, hogy tisztában vagyok a kapcsolatával, mert továbbra is hazudozik. Ne mondja nekem senki, hogy este hatkor hívják be dolgozni, aztán másnap reggel már meg is jelenik a friss esti kép Rosette Madrigalellal a moziból kilépve. Miért nem enged el inkább? Miért kell fogva tartania, ha ugyanazt megteheti egy számára megfelelő lány, amit én teszek? Mindkettőnknek megegyszerűsíthetné az életét azzal, ha szabadon engedne. Soha nem látna újra. De nem, neki egyszerre több kell.Majdnem két hónap telt el azóta, hogy először beléptem Kim Taehyung szobájába. December másodikát mutatott a naptár. A karácsony már a nyakunkon volt.
এএএ
Aznap reggel, mikor felébredtem, azt hittem szokásos napnak indul az a hétfői nap. Azonban a nyugalmamat nem a szokásos reggeli napfény szikrázó sugarai zavarták meg, hanem az ébresztő óra. Hörögve kaptam fel a fejem, és hunyorogva néztem körbe. Abban a pillanatban azt hittem, betont törnek a lakásban. Ki a franc állított be nekem ébresztőt?
A csillagokat is lekáromkodtam az égből, ahogy a kis kerregő ördöghöz kúsztam, és kinyomtam. A párnába fejelve dörzsöltem meg a szemem, hajam szanaszét állhatott. Újra felpillantva egy kis cetlit véltem felfedezni az asztalon. Leléptem az ágyként funkcionáló kanapéról, mire az álmosságtól majdnem nekiestem a szekrénynek, és odalépve elolvastam a kurta betűkkel megírt üzenetet.
"Leeloo,úgy gondoltam, hogy az unalmas napjaidban kicsit haszontalannak érezheted magad, ezért beirattalak egy iskolába. Szociális munkákra készítenek fel ott, mivel úgy gondoltam, hogy az életed olyan, amivel remekül tudnál segíteni másokon, akik valamilyen lelki problémával küzködnek, és megmutatni nekik, hogy minden lehetséges egy kis akarattal. Egy kocsi vár majd rád fél nyolckor a ház előtt a személyes sofőrömmel. Délután hazahoz. Füzetek, tollak és táska a fogas mellett.
Taehyung"
Hogy mi a franc? Olvastam át még egyszer a cetlit. A beleegyezésem nélkül beiratott egy iskolába, mit képzel ez? Tehetetlenül csaptam az asztalra, és letettem magam mellé a papírkát. Végül, belegondolva a helyzetbe lehunyt szemmel elmosolyodtam.
Felragyogott a mellkasomban egy furcsa érzés, ami a boldogság és a félelem keverékeként jelent meg bennem. Féltem, hogy egy teljesen új környezetbe kerülök azok után, hogy utcán éltem, és legalább hét éve nem érintkeztem velem egykorúakkal, mióta tíz évesen William magához fogadott, mivel akkor, csalódások után már nem volt kedvem barátkozni. Magántanár foglalkozott velem, ahogy az előtte is történt 'szüleim' jóvoltából, bár elég erős ez a kifejezés rájuk. Legalább iskoláztattak. Tizenöt voltam, mikor utcára kerültem. Két és fél évig éltem hajléktalanként, de az ilyen korban nagyon, de nagyon sok idő volt tető és kaja nélkül.De visszatérve most erre az iskolás dologra, amit Taehyung intézett nekem, örültem, amiért hasznosnak érezhettem magam, és hogy olyannal foglalkozhattam, ami tényleg érdekel. Segíthetnék az olyan embereken, akik szintén nehéz sorba kerültek, testileg-lelkileg, például egy pszichológus szakma tökéletes lenne erre. Taehyung remekül rátapintott arra, amit a szívem megkíván.
Izgatottan siettem a szekrényemhez, ami tele volt ruhákkal. Még mindig furcsa volt, hogy végtelenségig válogathatnék a minőségi darabok között. Felkaptam magamra egy fekete szoknyát, bordó, bő pulcsit és térdzoknit, bakanccsal. Megigazítottam a hajam, és halvány sminket kentem magamra. A hátizsákot, amit Tae vett nekem, és egy kevés pénzt magamhoz véve futottam ki az ajtón, le a lifttel az udvarra. A hideg szél befújt a ruháim alá, de ez sem rettentett el semmitől.
A hó ropogott a talpam alatt, ahogy siettem az autó felé, ami valóban ott várt rám a parkolóban. Egy középkorú férfi pattant ki belőle, és kinyitotta nekem a hátsó ajtót.
-Jó reggelt.- köszöntött kimérten.
-Jó reggelt! Köszönöm.- ültem be hátra, és ujjaimat tördelve vártam, hogy megérkezzünk oda, ahol minden velem egykorú otthonosan mozog, belőlem mégis olyan idegen érzést váltott ki tapasztalat híján, mintha a Marsra készülnék.
এএএ
Pehelykönnyű táskámmal a vállamon ballagtam végig a tágas udvaron. Rengeteg diák csoportosult kisebb nagyobb klikkekben a havas betonon. Szerencsére nem nagyon figyeltek fel rám, beleolvadtam a tömegbe. A parkolókban gyönyörű és drága autók sorakoztak, amik túlnyomó részben a diákok tulajdonában álltak. Hát persze, hogy egy nagyon befolyásos iskolába kellett beíratnia.. A lehető legkellemetlenebbül éreztem magam emiatt. Óvatosan lépkedtem fel a csúszós lépcsőn a modern épület felé, amit rengeteg karácsonyi dísz tett életvidámmá. A szívem a torkomban dobogott, ahogy lenyomtam a kilincset, és besétáltam az aulába. Bent is nagyon sokan voltak, nevetés és beszélgetés zaja zengte be a folyosókat. Remegő lábakkal pillantottam körbe.
-Elnézést!- szólítottam meg egy mellettem elhaladó fiút, de az rám se pillantva ment tovább. Mélyen beszívtam a levegőt és kiengedve azt elfújtam egy szemembe lógó tincsemet a látókörömből.
-Szia!- próbálkoztam meg egy másik lánynál.
-Nem érek rá.- sietett el onnan egy nemleges intés után. Tehetetlenül csaptam meg a combomat, és próbáltam türelmes lenni. Körbenéztem, hátha találok valakit, aki kész segíteni nekem.
-Ne haragudj..- motyogtam egy kedves arcú lányhoz lépve, aki egyedül álldogált a fal mentén. Hatalmas szemeit elszakította a telefonja kijelzőjéről. Kíváncsian pislogott rám.
-Igen?
-Meg tudod mondani, hogy merre találom a tanárit?- kérdeztem.
-Persze. Második emeleten, a folyosó végén, jobbra.- mutatott a lépcső felé.- Elkísérjelek?
-Nem, dehogy. Megleszek, de köszönöm szépen.- mosolyodtam el, és elindultam a mutatott irányba.
A tanáriban bemutatták az osztályfőnökömet, egy fiatal nőt, aki nagyon kedvesen viselkedett velem, kérdezgette a hogylétem, átadta az órarendem, és elvezetett a könyvtárba, ahol megkaphattam a tankönyveimet. Magamra hagyott a sok könyv között, ugyanis tapintatosan elutasítottam a segítségét, mert biztosan van jobb dolga, mint engem őrizni, mint egy jól nevelt kutyus. Egy idős néni szívélyesen átadta a nevemre elrakott könyvcsomagot, és sok sikert kívánt az évre. Biccentve köszöntem meg, és a nagy, nehéz kupaccal egyensúlyozgatva totyogtam ki a folyosóra. Pokoli súlya volt, azt hittem meghalok alatta.
A sok diák között szlalomozva kértem bocsánatot mindenkitől, akinek véletlenül nekiütköztem. Ez addig szép és jó, amíg valaki direkt fel nem lökött. Nagy csattanással estem hasra, könyveim kiterültek előttem a padlón.
-Gyere nekem, stréber. Na mi van, idejöttél ebbe az iskolába okoskodni?- hallottam magam fölött egy mély hangot. Felpillantva egy szekrény szélességű vállal rendelkező pasas álldogált ölbe tett kézzel, és lekezelően mosolyogva nézett le rám. Amint meglátta az arcom, meglágyultak a vonásai, végigmért és mosolya inkább perverzzé változott.- Szexi a fekete bugyid, cica.- biccentett a felcsúszott szoknyám felé.
Körülöttünk mindenki halk kuncogásba kezdett. Feltérdelve zavartan és fülig vörösödve tűrtem vissza a ruha anyagát rendes állásába, és összekapkodva a könyveimet sietve távoztam a helyszínről. Mögöttem mindenki nevetgélve súgott össze. Nem akartam balhézni már az első nap, ráadásul nagyon megszeppentnek éreztem magam abban a környezetben. Nem nagyon mertem akadékoskodni egy nálam kétszer nagyobb emberrel.A megfelelő termet, amely az osztályomé, nagy nehezen megtalálva beléptem a helységbe, és a lehető legjobban beleolvadva a háttérbe leültem az egyik hátsó, üres, egyszemélyes padba.
Elrendeztem magam előtt a szükséges tankönyveimet és a tollakat, amiket magammal hoztam. Körülöttem páran észrevették, hogy egy plusz fővel bővült a megszokott társaságuk, és egyre többször pillantgattak felém. Zavaromban az egyik füzetem leghátsó lapját kezdtem különböző mintákkal kipingálni.
A csengőszó hangosan jelzett a diákoknak, hogy elérkezett az óra eleje. Először nagyon megijedtem a hangos, riasztó hangtól. Nagyon szokatlan volt, hiába. Sosem jártam ilyen suliba, csak magántanárhoz.Az osztályfőnök mosolyogva lépett be az osztályba, nyomában pár diákkal, akik a csengő hallatán beözönlöttek a terembe. A sok tini között kiszúrtam azt a csávót, aki az előbb fellökött a folyosón. Összeszorult torokkal figyeltem őt, és zavartan elfordítottam a fejem az ablak felé, mikor elkapta a tekintetem, és gúnyosan elmosolyodott.
-Jó reggelt, osztály!- csapta össze a tenyerét mosolyogva a tanárnő.- Szeretném bemutatni nektek az új diákot, aki az osztálytársatok lesz. Leeloo, gyere ki, kérlek!- mutatott maga mellé az osztály előtt.
Remegő térddel álltam fel, és totyogtam ki a mutatott helyre. Lehajtott fejjel nyeltem egyet, és magabiztosságot erőltetve az arcomra pillantottam fel. Ugyanolyan ember mindenki, mint én. Ne parázz már! Körbenéztem a sok új arcon. A szemét srác csak hátradőlt a székén, és rágózva méregetett.
-Mutatkozz be a többieknek, kérlek!- bátorított az ofő.
-Leeloo McLorennek hívnak. Tizenhét éves vagyok. Családi okok miatt új iskolát kellett kezdenem. Eddig sosem járhattam ilyen jellegű iskolába, magántanárokhoz jártam, de most eljött ennek is az ideje. Örülök, hogy ide járhatok, mert szeretnék pszichológus lenni, hogy segíthessek azoknak, akik rászorulnak, így ez az intézmény tökéletes a céljaim elérésében.- fejeztem be a bemutatkozásomat röviden.
-Ezek nagyon szép gondolatok.- mosolygott rám a tanárnő.- Szeretnétek valamit kérdezni Leelootól?- kérdezte a tanárnő kedvesen körbepillantva.
-Azt a fekete bugyit, ami rajtad van, közelebbről is meg lehet nézni?- ordította be a bunkó srác röhögve, és lepacsizott pár haverjával. Mélyen elpirulva hajtottam le a fejem, és magamban azon gondolkodtam, hogy hogyan tudnám megölni a fickót büntetlenül a lehető leggyorsabb módszerrel.
-Dean, vigyázz a szádra!- szúrta le a tanárnő mérgesen, mire az a Dean srác, csak még jobban nevetni kezdett. Ekkora parasztot!
A rötyögésnek pár percen belül vége szakadt, és elkezdődött a matek óra. A külön szakórák mellett a mindennapi tananyagot is tanítják természetesen, ezért a kommunikáció és társadalomismeret mellett többek között Shakespeareről és Napóleonról is tanulnunk kellett, bár ezekre nem fektettek akkora energiát, mint a többire.
Szorgosan oldottam a képleteket, amik nem bizonyultak túl bonyolultnak, és függvénytáblázat segítségével igen egyszerűen elvégezhetőek voltak. Hamar belelendültem a dologba, és nem is akartam első órán a lusta új diák szerepét betölteni a tanárok szemében.
Egy papírgalacsin landolt a füzetemen a semmiből. Felkaptam a fejem, és körbenéztem. A tanár mélyen magyarázta a harmadfokú egyenlet megoldását, úgyhogy fel sem tűnt neki a rendbontás. A tőlem nem messze ülő Dean vigyorogva figyelte a reakciómat. Elgondolkodtam, hogy én valóban el akarom-e olvasni, amit írt vagy rajzolt nekem. Végül összehúzott szemmel megfogtam a galacsint, és kihasználva azt, hogy a tanár nem figyel, nem törődve a tartalmával, átdobtam az osztály másik felébe. Egy lány padján ért földet, aki kíváncsian pillantott fel, és nézett körbe osztálytársain. Felnyitotta a cetlit, és pirulva olvasta végig az üzenetet. Vérvörös arccal nézett Deanre, aki csak a fejét fogva, lehajtott kobakkal próbált eltűnni a székből. Pimaszul mosolyogva fordultam vissza a feladatokhoz. Remélem valami perverz ocsmányságot írt megint, csak hát rosszul sült el neki a dolog.
এএএ
-Kislány.- csapott az asztalomra szünetben Dean. Közömbös arccal pillantottam fel rá. Elhatároztam magamban, hogy nem fogok olyan elveszett lenni, mint az előbb a folyosón, amikor kigáncsolt. Igenis ki fogok állni magamért.
-Parancsolj, kisfiú.- utánoztam a megszólítását. Szája sarka megrándult mérgében, és hunyorogva nézett le rám.
-Csak hogy tudd, én a helyedben nem játszanám a rendíthetetlen csajt. Bár azt nem mondom, hogy nem tetszik benned ez a tüzesség.- nyalta meg alsó ajkát.
-Mondják, hogy tűzzel nem szabad játszani, nehogy megégessen.- vágtam vissza felvont szemöldökkel.
-Hidd el, te kellemesen vagy forró, nem okoznál sebet rajtam.- vigyorodott el, és közelebb hajolt hozzám.
-Ilyen béna szöveggel, el kell hogy keserítselek, senkit sem fogsz tudni felszedni, maximum azokat az üresfejű Barbie babákat.- böktem a tollammal az egyik nem éppen szendeszűz lányra, aki a pad tetején ülve fűzte az egyik fiút.
-Elérem, amit akarok. És alig várom, hogy hallhassam, ahogy könyörögsz nekem, hogy végre feküdjek le veled.- suttogta győzedelmes mosollyal az arcán.
-Teljesen hülye vagy.- néztem a szemébe szúrósan.- Előbb fekszem le egy kecskével, mint veled.
-Ez csúnya volt.- biggyesztette le alsó ajkát, majd kiegyenesedett, és fölényesen pillantott le rám.- Majd meglátjuk, ki nyer a végén.
-Az ilyenekre nem fogadnék ilyen magabiztosan. Magasról nagyot lehet esni.- forgattam meg a szemem már elég türelmetlenül.
-Nem hiába vagyok magabiztos. Tudom, hogy minden lány oda van értem titokban.- veregette meg kidüllesztett mellkasát győzedelmesen.
-Csakhogy én nem vagyok olyan, mint minden lány.- pillantottam rá élesen, és megerősítve, hogy részemről vége ennek a beszélgetésnek, visszafordultam a füzetem felé.