Sokan úgy gondolják, hogy a pénz elegendethetetlen, anélkül lehetetlen az élet. Ebben én is egyet tudok érteni, mert magamat mindennek mondanám, csak gazdagnak nem. Sőt, még az átlagon aluli titulus is elég erős kifejezés lenne. Erre példa a szakadt, idejét megélt ruhám, a szinte üresen lengedező táska a vállamon, nyúzott, vékony testalkatom és arcom. Hajléktalannal lenni átélve nem olyan, mint amit az utcán lát az ember. Amíg a város gazdag negyedében éltem, tejben-vajban fürösztve, azt hittem, a csövesektől félnem kell. Kerültem őket, elfutottam előlük, ha közeledtek. Valahogy kislányként máshogy láttam a világot. A híradóban mindig az ilyen embereket mocskolták, mert szegények, koszosak. Mintha minden esetben ők lennének a gonoszak, pedig nem mindig az ő hibája, hogy utcára került. Sokszor a gazdagoktól jobban kéne félni, mert olyan szervezeteket is összehozhatnak, amikkel nem jár jól az átlagos ember.
A maffia, azaz az Ezüst Tigrisek nem gyerekjáték itt, Angliában. Ha azt mondják, az a vállalat vagy épület kell nekik, megkapják. Ha egy embert el kell tenniük láb alól, akkor az illető nem ússza meg. Ez történt az én nevelőapámmal. A leghíresebb maffiavezértől kapott még régebben pénzt, attól lett ilyen gazdag. Aztán mikor törleszteni kellett volna, már nem tudott miből. Úgyhogy elvitték, hogy ledolgozza a tartozását. Azóta semmit sem hallottam felőle. Talán meg is ölték..
Még kiskorú vagyok, tíz év körül lehettem, mikor elhagytam a szülőházam. Mivel az igazi szüleim munkamániások, nem is foglalkoztak velem, sokszor étel sem volt otthon. A szomszédok jelentették a gyámügynek a ramaty állapotomat. Hiába ellenkeztem, hogy nem akarok elmenni, hiszen mégiscsak az otthonomról volt szó, ahol felnőttem, végül rábeszéltek. Eleinte nagyon aggódtam a következményektől. El is költöztettek onnan, és egy gazdag üzletember fogadott be, akiről már beszéltem. A férfi kedves ember volt, bár először nem nyíltam meg előtte. Az idő előrehaladtával egyre jobban javult a helyzet, végre boldog voltam. Nagyon jól éltem, nem szenvedtem hiányt semmiben. A nevelőszülőm nagyszerűen végezte a feladatait. Rajta kívül nem mertem bízni már senkiben.
Október van. Az idő már szinte fagyasztó volt, még nappal is. A vékonyka ruharétegeim nem melegítettek fel túlságosan. Valahogy nincs gusztusom kukából kihorgászott dolgokat magamra venni, hamarabb fagynék halálra. Úgy kevesebb problémám lenne.
A város utcácskáit róva a gondolataimba merültem, és közben felidéztem magam előtt azokat a perceket, mikor az egyetlen fagyoskodásom az iskolába menet történt, most meg minden nappalomat kiteszi. Elővettem a kis noteszemet meg egy ceruzát, és felületesen átfutottam a jegyzeteimet. A házszámok mellett mindenhol szerepelt egy szócska a mai napra. "Szabad" vagy "Foglalt". Próbáltam minél elhagyatottabb, szegényebb környéken lakásokat keresni, mert a gazdag kerületekben szinte kívülállónak éreztem magam. Persze egy-két alkalommal éjjel betévedtem a város pénzesebb felére, hogy ha valami közbejön, legyen hova mennem.
Elindultam vissza a sikátoromba, hogy estéig ott gubbasszak. A szakadt tornacipőmbe befújt a hideg szél, és a medencémig átfagytam, amitől a könnyem is kicsordult a szinte zsibbasztó fájdalomtól. Összehúztam magam, és fapofával mentem el a félrehúzódó, undorodó emberek mellett. Pár kisgyerek még ki is nevetett, mutogatva vihogott rajtam. Lehunytam a szemem, és jobban a kapucnim rejtekébe bújtam, bár legszívesebben ráordítottam volna minden ilyen elkényeztetett féregre, hogy ugyanolyan ember vagyok, mint ők.
Most, az utcán élve kissé idegen rendszerbe fogtam, bár nem egyedül. Szövetségben álltam a környező területeken bandukoló hajléktalanokkal, megfigyeltük az embereket többen, hogy magyobb társadalmi réteget tudjunk befogni, pontos jegyzéket vezettünk arról, hogy mikor hova megy bizonyos lakások tulajdonosai, vagy mikor jön haza az illető. Este, mikor az idő még hidegebbre fordul, "betörünk" bizonyos lakásokba, én személy szerint a zárfelnyitó különleges hullámcsat technikával, és az üres lakásban alszunk, zuhanyzunk. Enni nem eszek, nem veszek el ruhákat, csak a meleget élvezem ki. Reggel kitakarítok, kimosom a takarót, és elmegyek. Tudom, hogy elég pofátlan dolog, de a saját érdekemben teszem. Csak magamra számíthatok.
Eljött az este. Az hőmérséklet nagy mértékű zuhanását mindenki megérezte, főleg én. A vékony ruhámban teljesen átfagytam. Elővettem a noteszt, és a sorokat alaposan átböngészve csalódottan felsóhajtottam. Hitetlenkedve figyeltem, hogy a mai éjszaka a gazdag negyedben akadt csak üres lakás. Ilyen nem volt már hónapok óta. Szívesebben kerülöm el azt a negyedet, mert ott sokkal több bántó szót, szidást kapok, ami nekem a legkevésbé sem hiányzik. Összecsaptam a füzetet, és kitűrtem a hajam az arcomból. Nincs más választásom.
Elindultam a táskámmal a vállamon a megadott cím felé. A kelletlen mozgásomat kilométerekről ki lehetne venni. Ha nem vezetne oda a kényszer, lóval se tudnának arra a környékre vontatni. Megtanultam, hogy a gazdagok mind kegyetlenek, nagyképűek. Próbálok minél kevesebb kapcsolatot teremteni velük, ami már jó ideje sikerült is. De most, a sors mintegy gúnyt űzve belőlem, direkt odasodor. Mintha pofánröhögne. Elképzelem az őrangyalom, ahogy a sorssal vihogva összepacsizik, és popcornt eszegetve figyelik a szenvedésem. Puszilom őket.
Amikor beértem a gazdag negyedbe, szabályosan azt éreztem, hogy nem vagyok oda való. Szinte taszított ki onnan az az aura. Suttogta, szinte utasított, hogy hátra arc, mert nem vagyok odavaló. Összehúztam magam, és nagy szemekkel méregettem a méretes hoteleket, hatalmas kertesházakat, boltokat, templomokat, színházakat, és minden egyéb díszes, csillogó épületet. Mintha most látnék ilyet először. Az utcákon tisztaság uralkodott, szépen karbantartott fák, bokrok szegélyezték az utakat, amik szép szabályosra voltak nyírva. Az idő anélkül is épp elég hideg. Érezni lehetett az aurán, hogy már mindenki nagyon várja az ünnepeket. A karácsony családdal, szeretettel meleggel, kandallóval szép, miközben kint hatalmas pelyhekben esik a hó. Kár, hogy az én életem szótárában csak a hó jelenik meg, és annak a leírása sem a csillogó gyönyörűségről meg a kedves aranyos répaorrú hóemberről tesz vallomást, hanem a csontig hatoló fagyról.
Próbáltam minél eldugottabb utcákon menni, ahol nem láthat senki, bár ebben az időszakban az itteni emberek teszem fel inkább otthon melegednek, vagy szórakozóhelyeken tengetik az időt. Ebben a kerületben nagyon megvetik a magamfajtát. Csak annyit fognak fel a külsőmből, hogy nincs házam, nincs pénzem, éhezem, a ruháim szagosak. Pedig nem a külső teszi az embert. Habár a pénzesek így gondolják. Az utcatáblákat nézegetve próbáltam a számomra idegen helyen eltalálni a célhoz. Ami elég nehéznek bizonyult, ugyanis éjjel tíz óra is lehetett, mire elértem a Crown sugárutat. Egyértelmű, hogy a leggazdagabb, legnagyobb forgalommal rendelkező utat fogtam ki. A hosszú soron leginkább hotelek és panziók sorakoztak sorjában. Valahogy itt még gyönyörűbbnek tűnt minden. De ez a nagyobb pompa csak jobban taszított. Nagyot nyelve futottam végig a járdán, megkeresve a Poseidon hotel épületét, melynek hatalmas üvegfalai erkélyekkel és karácsonyi díszekkel, égőkkel volt tömve. A tíz emeletnyi csoda szinte büszkén mosolygott rám. Gyönyörű volt. Eltátottam a számat. Régi ismerősként köszöntött a jó élet, mely pusztán az épület külsejének látványától tört rám.
Megkerültem a hotelt a hatalmas, díszes kerítés mentén, nagy küzdelem árán keresztülszenvedtem magam rajta, és beugrottam a kertbe, ahol szökőkút (rajta Poszeidón szobrával), virágágyások, padok, fák, kavicsos utak, madárfürdetők kaptak helyet. Az épület oldalán és hátulján folyosókat is láttam félig a szabadba kiépítve, ahol feltehetőleg a másik szobákhoz lehetett átlátogatni.
Pár perc múlva már bent, a díszes, faragott oszlopok között futottam a lehető leghalkabban, nehogy feltűnést keltsek. A hotel nevéhez híven díszes aranykagylók, tengeri csillagok díszítették a falakat, az oszlopok tetejét, amik nem nevezhetők csicsásnak, sőt. Rendkívül otthonos és aranyos beütést kapott. A márványpadlóra hosszú, vörös szőnyeget borítottak. Ha már a puszta folyosó ilyen pompás, milyen lehet az aula? Nem kockáztattam meg, hogy a főkapun megyek be, inkább felmásztam egy fának köszönhetően az egyik szabadtéri folyosóra. Ha a recepciós elkapna, nem úsznám meg, az biztos. A kis noteszem szerint a 37-es szobát kell keresnem. Elég sokat keringőztem, ugyanis nem igazodtam el a szobaszámok között. A liftet kártyával lehetett csak használni, így inkább a lépcsőn futkoztam, mert ennél az opciónál kevésbé állt fent a lebukás esélye, ugyanis el tudtam úgy bújni. Bár a sok futkosás és lépcsőzés a nyolcadikra elég fárasztó feladatnak bizonyult. Nagy lihegések közt, izzadt testrészek árán, de megérkeztem a keresett szobához.
A kilincs alatt egy vékony csíkban egy lyukacska jelezte, hogy kártyával lehet csak belépni. Kihúztam a farzsebemből egy speciális, megbütykölt szobakulcsot, amit még régebben hackeltem magamnak. A nevelőapám megejtett néha néhány szót, hogy az informatikai edzettség fontos a mai világban, így felfogadott mellém egy ilyen hackernek nevezhető embert, aki olyan dolgokra tanított meg, amit egy hétköznapi ember elképzelni sem mer. Az idő előrehaladtával talán jobb gépzseni lettem, mint ő. A nálam lévő kártya bármilyen ilyen szobaajtót kinyit. Nagyon unatkoztam, mikor ezt csináltam pár éve.
A kis nyílásba bedugtam az ál szobakulcsot, ami fölött a két kis lámpácska közül az egyik zölden felvillant, és a zár felpattant. Lassan beléptem, és kitapogattam a villanykapcsolót. Felkattintottam, a szobára pedig világosság borult. Egy előszobában álltam, ahol fogas és egy kis szekrényke kapott helyet. Jobb oldalon egy ajtó nyílt, ami feltehetőleg a fürdőbe vezetett. Beljebb érve jobbra egy hatalmas nappali bőrkanapéval, plazmatévével, növényekkel, könyvespolccal, míg velem szemben egy amerikai konyha fogadott fekete-fehér bútorokkal, bárpulttal, bárszékekkel. A tulajdonos elég vastag pénztárcával rendelkezik, az biztos. Ez a feltevésem be is igazolódott, amikor az étkező asztalon egy igen méretes bőr pénztárca fogadott. Nem méltattam többre egy pillantásnál. Nem lopni jöttem.
Leellenőriztem minden helyiséget, biztos, ami biztos, hogy nincs itthon senki. Egy spájzot találtam a konyha mellett. A hálószoba egy hosszabb folyosó végén kapott helyet. A szépen berendezett szobában a fekete-barna szín dominált. Az asztalokon a papírok rendezetten tornyosultak, a könyvek dacosan sorakoztak egymás mellett a polcokon. Egy éjjeliszekrény kapott helyet a méretes vízágy mellett. Azon egy lámpa, egy óra, egy kép és egy plüss dínó trónolt. Megszeppenten mértem végig a zöld T-Rexet, aminek hatalmas fekete szemei aranyosan meredtek rám. Na ezt sem gondoltam volna. Szinte hihetetlennek tartottam azt is, hogy egy férfi ilyen makulátlan környezetben éljen. Bár lehet, hogy összeszedett magának egy barátnőt azóta, aki gatyába rázta. Már csak egy feltáratlan szoba maradt a lakásban, ahova lassan nyitottam be. Eltátottam a szám. A hófehér falakon rengeteg rajz terpeszkedett. Leginkább karikatúrákat, írásokat, állatokat, városi látképeket láttam graffitivel megalkotva. A sok üveg a fóliával letakart földön hevert, de ecseteket, temperatubusokat, palettákat is szétszórtak mindenfelé. Körbepillantva rengeteg mű sorakozott egymás mellett. Viszont a sok közül egy igazán elnyerte a tetszésemet. Elámulva figyeltem egy olyan festményt, ahol egy fekete árnyék egy sziklaszirten áll, fülén fülhallgató, szájában egy cigaretta, a füstje pedig a fölötte lévő gyönyörűen kidolgozott galaxist ábrázoló égbe száll. A kép két oldalán szintén fekete fejek oldalnézetből, láthatóan mérgesen beszélnek a füstölő fiatalemberhez, akit nem érdekel a mondanivalójuk. Irigyeltem az olyanokat, akik ilyen könnyedén kizárják azt, hogy a környezete miket mond neki, vagy róla. Én erre mindig érzékeny voltam, főleg az utóbbi időben, mikor az életkörülményeim átlagon alulira alacsonyodtak. Ilyenkor kapja az ember a legtöbb ütést, és ilyen gyenge állapotban nem képes a védekezésre.
-Csodálatos.- motyogtam halkan.
Talán túl sokáig, és túlságosan belebolondulva figyeltem a mindent eláruló művet. Szinte átéreztem az itt lakó minden rezdülését. Hihetetlen, milyen precízen kirajzolta magából egytől egyig a gondolatát ebben a témában. Mestermunka.
Meg sem hallottam az ajtó nyílásának jellegzetes hangját, annyira belemerültem a gondolataimba. Csak egy megdöbbent, mély hang tudott visszarázni a valós világba.
-Te meg ki vagy, és mit keresel a lakásomban?