G R A C E
Apa lent várt, Mrs. Rowland karba tett kézzel dőlt a pultnak, miközben szemeit le sem hámozta róla, látszott, hogy apámat feszélyezi a helyzet. Attól eltekintve, hogy kora ellenére fess arca volt, nem gondoltam volna, hogy a nő ennyire meg fogja bámulni. Előző szavai pedig még mindig bennem csengtek. Valahonnan ismerniük kellett egymást, szavai fájdalmat hordoztak, szóval eléggé közeli „barátok" lehettek. Felmerült bennem, hogy talán háló pajtások voltak, ám Mrs. Rowlandból bármit kinéztem volna, de azt nem.
Apa megkönnyebbülten sóhajtott fel, rá se bírtam nézni. Eltitkolt előlem egy ilyen hatalmas dolgot. Dühös voltam rá! Utáltam a tudatot, hogy amíg én nagyjából boldogan éltem az életemet, ő már réges rég halott volt. Mennyi ideje lett öngyilkos? Hónapok óta, vagy talán csak hetek? Hányingerem lett a gondolattól.
River tétován kapott a csuklóm után, ajkai kissé megremegtek. Jó szorosan az ölelésébe vont, fogalma sem volt arról, hogy mitől buktam ki ennyire, de jó baráthoz híven nem kérdezősködött. Viszonoztam szoros ölelését, jól esett a karjaiban lenni. Féltem, hogy talán soha többé nem látom őt, ám szemeim a percek elteltével egy egészen más személyre vándoroltak, egy olyan fiúra, akire még gondolnom sem szabadott volna.
Apró pusziját még mindig éreztem az ajkaimon, furcsán bizsergett tőle a gyomrom. Túl késő volt már letagadni az érzelmeket, túl késő ahhoz, hogy változtatni akarjak bármin is. Kegyetlenül kedveltem őt, és talán egy kicsit jobban is a kelleténél. Nem akartam ezt az érzést, elfelejteni, elásni a kertbe, bármit csak ne kelljen fájdalmat éreznem a mellkasomban, mikor Roxyval van, vagy egyéb marhaságokat vág a fejemhez. Immunissá akartam válni, de nem ment. Behálózott, mint egy éhes keresztes pók, aki ráveti magát a vergődő méhecskére, a szerepek szerintem tökéletesen kirajzolódnak.
Fel sem tűnt, hogy heves pillantásomat viszonozza. Érthetetlen volt számomra az, hogy mi ütött belé, flörtölt velem, szépnek nevezett, mondhatni meg is csókolt. Ő is érzi szívem gyors iramait, vagy csak kiéli rajtam a vágyait? De nem ilyennek ismertem meg őt, valamiért más volt, mint a többi. Talán a tisztelete miatt, persze ez alól engem kihagyott, de látni azt, hogy miképp bánik a szeretteivel szívmelengető volt, egyetlen rossz szót sem vágott húgához, sem barátaihoz. Nagy volt a szíve, amiben sajnos én nem kaptam helyet.
Mélyet szívva a levegőből eleresztettem barátnőmet és egy mosolyt varázsolva magamra elköszöntem a családtól, Mrs. Rowland ránk se hederített, megfordulva elveszett a mosogatni valók között, utolsó, amit láttam az arcából, az egy tétova könnycsepp volt. Múltjuk volt, és nekem ki kellett derítenem azt.
Amint kiértünk a házból megcsapott a forró nyári levegő, bőröm felhevült, ismerős forróság csapott otthont bennem. Lenyeltem a torkomban burjánzó emlékeket és szótlanul beszálltam az autóba. Apa feszélyezetten ücsörgött az ülésen, hajába túrt majd néha rám pillantgatott a visszapillantó tükörből, sötét szemeinek súlyát végig magamon éreztem. Hallottam, ahogy körmeivel a kormányon dobol, lábai kissé reszkettek. Ajkait szólásra nyitotta, ám percek elteltével be is zárta.
Homlokomat az ablaküvegnek támasztottam. A nap mély sugarai elérték a földet, a fűszálakat, a betont és nevetve sétáló embereket csiklandozta. Boldogság uralkodott a világon, egyedül a mi autónkra nem eresztett derítő sugaraiból. Engem kihagyott. Mókásnak gondoltam a gondolataimat.
Hajamat fülem mögé tűrve bámultam a szórakozó családokat és a kacagó fiatalokat. Egykor én is ilyen voltam, egy zöldfülű óvodás, aki boldogan szaladgált a füvön, a fájdalom szót nem ismerve. Egy baráttal, több baráttal az oldala mellett, de a boldogság nem tarthat örökké, ahogy mondani szokás, egyszer mindennek vége szakad. Ez történt az életemmel is. Felfordult minden, nem értettem semmit, hisz mit is értene egy alig 10 éves lány a családi problémákról és a barátnőjének a betegségéből? Pontosan, semmit.
Napok alatt változott a menny pokollá, anyám inni kezdett, haragos volt, kezdeti türelmét és kedvességét kinőtte, káromkodott, ócsárolt, eltűnt az a nő, akit szerettem. Vele együtt az apám is lelépett, egyik nap még az ölében heverésztem másnap már ő heverészett egy másik nő ölében.
Egyedül voltam, elveszett. De az idő tanított engem, megmutatta hogyan növesszek magamra páncélt, hogyan óvjam meg magamat a bántó szavaktól. Nagyjából bevált, ám nem tudtam elfelejteni anyám szúrós szavait. Minden más lett, egy ideig hiányoltam a régit, de végül beletörődtem a sorsomba.
Úgy tűnik a múlt ismétli önmagát. Boldog voltam egy ideig, de aztán egyszeriben lett minden zavaros. Anya meghalt, apám kifordult magából nem beszélve arról, hogy megfertőzött egy szerelem nevű nyavalya.
Kimondva a szót, megborzongtam.
Szerelem.
Szerelmes lennék én Howlba? Egy olyan srácba, aki egy ideig nem is törődött az érzelmeimmel és egymás után lökött a sárba? Igen, abszolúte egy ilyen srácot kedveltem meg. Nevetségesen hangzott, hittem én a szerelemben? Nem. De végül is utolért.
- Grace!
Nagyokat pislogva meredtem apám kifejezéstelen arcára, egyik percről a másikra váltott szende apából egy kegyetlen ügyvéddé. Ami visszafelé is működött, hirtelen vedlette le maszkját. Feltárta az ajtómat és kétségbeesve térdelt elém. Büszkesége szilánkosra tört.
- Grace...
- Megint bocsánatot akarsz kérni? Mennyi esélyt osztogassak még, hmm? – bámultam sötét szemeibe, ajkait fogai közé szorította, vér serkent ki.
- Én annyira sajnálom!
- És mit ér a sajnálatod apa? Mit tegyek vele?
- Kincsem é-én... - lassan leeresztette a fejét. Aprót szusszantott.
- Mióta tudod?
- Két hete – válaszolta halkan. Bólintottam, nem lepett meg a hír. – Jövő héten temetik, vártam vele, amíg nem közlöm veled a hírt.
Lehunyt szemekkel kerültem ki, majd szaladtam be a szobámba, még az sem foglalkoztatott, hogy amúgy itthon van Miranda, egyedül a magányos szobám képe lebegett előttem.
Bezártam magam mögött az ajtót, a rendezetlen kupleráj, ami fogadott kissé lelassította heves szívverésemet. Rögtön az ágyamhoz sétáltam, rávetettem magamat és fejemet a párnába fúrva, annak huzatjába haraptam. Ordítani akartam, valami hallhatót, láthatót tenni, mégse csináltam semmit. Lógó végtagokkal merültem el az ágyam matracába, a fekete köd ellepte az agyamat és elfogott az álom. Arra keltem fel, hogy egy vörös kobak bámul rám.
Fogalmam sem volt, hogy hogyan jutott be, hisz tegnap - tisztán emlékeztem rá -, hogy bezártam az ajtót. De az asztalomon két kulcs hevert, szóval apa másoltatott belőle. Pazar.
- Jól vagy? Úgy egy 10-es skálán.
Halványan elmosolyodva nyújtóztam ki.
- 1 és 2 között.
- Jól hangzik – röhögött fel, mellém telepedett. – Sikerült behálóznom a csajt.
Először nem értettem, hogy mire céloz, de rájöttem, hogy csak a gondolataimat próbálja elterelni. Aztán az is eszembe ugrott, hogy arról az ominózus csajról hadovál, akit már napok óta próbált megfűzni.
- És?
- Hát szerinted? Jó nagyot dugtunk! – válaszolta lelkesen. Akaratlanul kitört belőlem a nevetés. – Eléggé nagy didkói voltak, és a segge, na ha azt láttad volna, te is felizgultál volna rá!
- Csakis Jared – veregettem vállba. – Biztosan.
- Jól van, na tudom, hogy Howl a te ízlésed, tetszenek a trapéz pofájú srácok?
Szemöldökömet összevontam, valamiért leragadtam a mondat második felénél. Már annyira természetesnek éreztem az első felét, hogy észre se vettem. Nevetséges mi?
- Trapéz pofájú?
- Jaja – dőlt hátra hatalmas vigyorral az arcán. – Na, de komolyan mi tetszik benne? Mindig érdekelt, hogy mit látnak benne a csajok.
- Talán megfontolhatnád, hogy nem fekszel össze, minden útonálló csajjal – meredtem rá szórakozottan. Megrázta a fejét.
- Festessem magamat szőkére? – kérdezte totál komolyan.
Felnevettem, hajamat felkötöttem, de kacagásom nem hagyott alább. Imádtam az idétlen fejét.
- Miért szerintem tök jól néznék ki? Nem igaz? – túrt bele szanaszét ágaskodó vörös tincseibe. – Utálom a hajamat, túl vörös, mint valami tégla a fejemen.
Mellé huppanva az ölébe kúsztam, semmi rossz szándék nem volt bennem és benne sem, egyszerűen jó érzés volt valaki közelében lennem. Mellkasára hajtottam a fejemet és mélyen magamba szívtam férfias illatát, egészen különbözött Howl enyhén, citrusos illatától.
- Pont úgy jó, ahogy van, én imádom – csippentettem meg az arcát. Könyökét a bordámba szúrta, nevetve néztem fel rá. Huncutul mosolygott.
- Én pedig a mosolyodat imádom – lehelte csintalanul. Megpöckölte a gyomromat, majd apró puszit nyomott az orrom hegyére, tiszta szívemből mosolyogtam.
- Köszönöm.
Vállat vonva ölelt magához.
- Ez a dolgom, Grace.
Este felé Roxy is átlibbent hozzám, a sorból nem hiányozhatott Lewis sem. Hosszú karjait jó szorosan vonta körém, akárcsak a többiek ő is igyekezett arra, hogy jobb kedvre derítsen, hatalmas mosollyal az arcán nézte, azt, amikor felnevetek egy-egy viccen. Imádtam őket, mondhatni ők voltak az életem fénypontjai. Lewis vállára hajtottam a fejemet, mélyet lélegeztem, Jared a földön ült törökülésben, mellette Roxy és River. Egyedül Howl nem volt itt, meg persze Nick.
Kíváncsi voltam rá, hogy merre lehet, de nem akartam közbe szólni vidám trécselésükbe.
- Howl nem sokára jön – csivitelte Roxy végszóra. Szemeim kikerekedtek, értetlenül meredtem barátnőmre, aki tehetetlenül megvonta a vállát. – Vagyis javítom magamat, már itt van!
Amint kimondta a mondatot a szobám ajtaja kinyílt és belépett Ő. Igen a nagybetűs ő. Nevetve temettem arcomat Lewis vállába, a gondolataim néha olyan marhaságok voltak.
A srác furcsán méregetett.
- Minden rendben?
- Persze – legyintettem le. – Minden a legnagyobb rendben.
Kedves Olvasóim!
Na itt is van a várva várt rész :) Nagyon szépen köszönöm a rengeteg visszajelzést, nagy meglepetésemre az egyik rész elérte a háromszáz vote-ot! Szent ég, én annyira nem hiszek ezeknek a számoknak. A nagy ömlengést az írói utószóba szánom, de... édeseim én úgy imádlak titeket!
Remélem tetszik a fejezet és hagytok magatok után nyomot;) és persze abban is reménykedek, hogy tetszenek majd a borítók! Imádás van még mindig.
Puszi Kira!